Harmat Péter és Harmat Árpád helytörténeti blogja

Tisza István és Somogyi Béla

2017. június 16. - Harmat Árpád Péter

Számtalan városban történtek 1989 után utca átnevezések, sőt napjainkban sem ritka az ilyesmi. Valahol érthető is az egész, hiszen az előző rendszer - a diktatórikus berendezkedés - ikonjai nem maradhatnak érvényben azt követően, hogy a rendszerváltással új értékrendet választott az ország. Néha érdekes az utcanév csere, és lehetőséget ad  plutarkhoszi életrajz párhuzamok megvonására. Így van ez Hódmezővásárhely estében is, ahol nem régiben a Somogyi Béla utcanevet cserélték le Tisza Istvánra. Nézzük, mi jellemezte a két közéleti személyiség életútját, anélkül, hogy bármi módon is ítélkeznénk, vagy pro- és kontra véleményt mondanánk történelmi szerepükről. 

tisza_somogyi.jpg

Mindketten - Somogyi és Tisza is - értelmiségiek voltak (egyikük tanár, másikuk jogász), mindketten hittek abban, hogy tudnak javítani hazájuk körülményein, mindketten vallottak bizonyos eszméket (melyek egymás tökéletes ellentétei voltak) és végül életük végén - mégpedig az 50-es éveikben - mindkettőjüket gyilkosok lőtték le, gyáva és aljas módon (Tisza István 1918 október 31-én zuglói villájában, Somogyi Bélát pedig 15 hónappal később a pesti Megyeri csárda közelében).

Somogyi Béla

Somogyi Béla a kiegyezést követő évben, 1868-ban született, mint az Osztrák-Magyar Monarchia polgára, mégpedig az osztrák határ közelében fekvő, dunántúli Halastón. Falusi tanítónak készült, de 27 évesen érdekelni kezdte a közélet, a politika világa és az újságírás is. Nem volt még 30 sem, mikor már a Népszavában is megjelentek cikkei. Írói tehetsége gyorsan nyilvánvalóvá vált, így 1897 –ben már ő lett a baloldali irányultságú lap főszerkesztője. Közben azonban a pártpolitikai ellentétek kereszttüzébe került a Népszava, így Somogyi Béla úgy döntött: inkább visszatér eredeti foglalkozásához és újra a tanítással foglalkozik. Munka mellett – melyet a főváros egyik külvárosi iskolájában végzett – a tanítói diploma mellé, a tanári oklevelet is megszerezte. Azonban a közélet továbbra is érdekelte és félállásban a Népszava munkatársa lett újra, sőt a Tanítók Szabad Egyesületének is elnöke lett. Ez utóbbi szervezetnek saját lapot készített, Új Korszak néven.

Közben a történelem viharai megtépázták Magyarországot: 1914 -ben kitört az első világháború, a magyar ifjakat a frontra vitték. (Hódmezővásárhely 1914 és 1918 közt 15 ezer katonát adott a hazának, közülük 2800 -an soha nem tértek haza.) Az ország 1916 -ra kivérzett: hatalmas lett a munkanélküliség és a nyomor. A népnek elege lett a háborúból, a többség békére vágyott. 1917-ben fellángolt a belpolitikai harc is: egyik oldalon a Tisza István vezette jobboldali, konzervatív erők álltak – akik nem akartak általános választójogot adni a népnek ellenben folytatni kívánták a háborút - míg a másikon a választójogi harcot zászlajukra tűző, háborúból kilépni akaró pártok sorakoztak Károlyi Mihály gróf vezetésével és a baloldaliak támogatásával.

Somogyi Béla egyértelműen Károlyit segítette, és amikor 1918 októberében az őszirózsás forradalom során Tisza Istvánt lelőtték és Károlyi került az ország élére, Somogyi államtitkári kinevezést kapott (közoktatásügyi államtitkár lett). Károlyi azonban 4 hónap után megbukott, jött a kommunista diktatúra (tanácsköztársaság), amiben már Somogyi nem kívánt részt vállalni. A tanácsköztársaságot antant parancsra leverte a román hadsereg, Somogyi pedig Kun Béláék bukása után újra visszatért a Népszavához, mint újságíró.

A Horthy vezette ellenforradalom 1919 őszén teljes fordulatot hajtott végre Magyarországon: a hatalom újra a jobboldali, nemzeti-konzervatívok kezébe került és megkezdődött a baloldaliak, kommunisták üldözése. Az ellenforradalom első időszaka 1919 szeptembere és 1920 tavasza közt a fehérterror hónapjait hozta. Somogyi Béla nem tudta tétlenül szemlélni a különböző tiszti különítmények kegyetlenségeit - a zsidó származásúak, kommunisták, szociáldemokraták üldözését, meggyilkolásait - és cikkeiben élesen bírálni kezdte az ellenforradalmi erőket. A bosszú nem maradt el: 1920 elején az egyik ellenforradalmi szabadcsapat, az Ostenburg-különítmény elhurcolta, mégpedig kollégájával, Bacsó Bélával együtt. A katonai osztag, melyet egyébként egy bizonyos Kovarcz Emil főhadnagy vezetett (aki később, 1944 őszén a nyilas-kormány egyik minisztere lett) a Conti utcai szerkesztőségből hazafelé induló újságírókra a Blaha Lujza tér közelében csapott le. Elfogták, brutálisan megverték és megkínozták őket, majd feltételezhetően valahol a  Megyeri Csárda közelében agyonlőtték mindkettejüket. Somogyi és Bacsó holttestét Újpest határában dobták a Dunába. Somogyi ekkor alig 51 éves volt. Temetésén százezrek vettek részt. A felháborodás dacára Horthy Miklós nem kívánt komolyabb hivatalos vizsgálatot és felelősségre vonást az ügyben, a tettesek büntetlenül megúszták Somogyi Béla és Bacsó Béla meggyilkolását.

somogyi_tisza.jpg

Tisza István

Tisza István életútja tökéletes ellentéte mindannak, ami Somogyi Bélát jellemezte. Míg Somogyi egyszerű, szegény, vidéki családban nőtt fel, addig Tisza egy miniszterelnök gyermekeként, jó nevű Nyugat-európai egyetemeken tanulhatott. Berlinben, Heidelbergben és Budapesten végezte jogi és közgazdasági tanulmányait, majd politikatudományokból doktorált. Fiatalon öt évig a család Bihar vármegyei, geszti birtokán gazdálkodott. 1886-tól a Szabadelvű Párt programjával képviselő, 1897-ben nagybátyja, Tisza Lajos grófi címét a király ráruházta. A Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke, több részvénytársaság igazgatósági tagja volt.

Tisza 1903 őszétől lett először Magyarország miniszterelnöke. (Tisza Istvánról és édesapjáról, Tisza Kálmánról bővebb cikkem olvasható a tortenelemcikkek.hu oldalon.) Első politikai intézkedései közé tartozott II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala,  az 1904. áprilisi országos vasúti sztrájk kemény kezű leverése és a házszabály revízió, amivel megtörte az ellenzéket a parlamentben. Később, 1906 és 1910 közt az ellenzék kezébe került a hatalom, Tisza így ezekben az években a főrendi ház működésében vett részt.

Aztán 1910. február 19-én Tisza visszatért a hatalomba, megalapította a Nemzeti Munkapártot, mely győzött is az az évi júniusi választásokon. Innentől a szigorúan konzervatív gróf 8 éven keresztül, egészen 1918 őszén bekövetkező haláláig a hatalom valódi birtokosa lett Magyarországon, akkor is amikor épp nem ő töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Közben 1912. május 22-én Tisza Istvánt választották a képviselőház elnökévé. Tisza ellene volt az általános választójog bevezetésének, mereven ragaszkodott az Ausztria mellett maradáshoz és kemény kézzel uralta a parlamentet is. Több ízben is a rendőrséggel vezettette ki a kormányzati politika ellen tiltakozó, dühöngő, lármázó ellenzéki képviselőket. 1913. június 7-én ismét Magyarország miniszterelnöke lett.

Alig néhány hónappal az első világháborút kirobbantó szarajevói merénylet előtt is a Szerbiával szembeni kemény fellépés híve volt, a merénylet után viszont – egyedüliként a Monarchia vezetői közül – sokáig ellenezte a háborúba való beugrást. Ugyanakkor 1914 őszétől – mikor már megkezdődtek a harcok - a Monarchia erős embereként” mindvégig kitartó támogatója volt a világháborúban való részvételnek, melyet a kormányzó pártok és kezdetben a közvélemény többsége is támogatott. A háború előrehaladtával egyre erőteljesebbé vált reformtörekvésekkel – a választójog kiszélesítésével és a szociális reformokkal – mereven szemben állt. Mivel ellenezte a Ferenc József halála után 1916. december 30-án trónra lépett IV. Károly király mérsékelt reformokkal kísérletező politikáját, 1917. május 23-án az uralkodó felszólítására benyújtotta lemondását. 

Az első világháború előtt és alatt Tisza István neve sokak számára a dualizmus és a háborús politika jelképévé vált. Emiatt négy merényletet követtek el ellene, amelyből az utolsó halálos kimenetelű volt. A Pesti Hírlap tudósítása 1918. november 1-jén: „A véres szabadságnak áldozatul esett gróf Tisza István”. 

„A Hermina út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgári ruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fogadta őket. - Mit óhajtanak? A civil válaszolt: - Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem? - Nem rejtegetek senkit sem. – Az idegenek hamarosan eltávoztak… Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten." "Napközben a külső Hermina úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerítésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A hátulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröket békésen lefegyverezték és benyomultak a villa halljába. Az inas útjukat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemrehányásokkal illették: - Öt éve háborúskodunk miattad… Te vagy az oka az ország pusztulásának! – Gazember voltál mindig! – Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. - Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! - Tegye le, kiáltott egy harmincévesnek látszó nyurga szőke ember. - Nem teszem! - Álljanak félre a nők! - Nem állunk. Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. - Na, hát mit akarnak? - Maga az oka a háborúnak! - Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka. - Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte! - Nem én vagyok az oka! - Álljanak félre a nők! Semmi válasz… - Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a leszámolás… Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. - Végem van, – mondotta Tisza, ennek így kellett lennie. A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják.”

Szemetelés Vásárhelyen

A lokálpatriotizmusnak szerves része, hogy vigyázunk környezetünkre, becsüljük, tiszteljük értékeinket, szeretjük tájainkat, óvjuk legszebb parkjainkat - erdeinket és ezek tisztaságára is nagyon ügyelünk. Hiszen a miénk, a mi múltunk és gyermekeink jövője ez az egész ami körülvesz bennünket; a város, a vidék, a sok szép zöld övezet. Engem legalábbis így neveltek és azt a példát láttam otthon, hogy édesapám mindent megtesz mindezért. Ma én törekszem arra, hogy kisfiam is így nevelkedjen. Szokásossá váló sétáink, barangolásain egyikén azonban a Kása erdőben járva elszomorodtunk: 50-ig jutottunk a számolásban az eldobott műanyag flakonokat illetően. 

kanalispart.jpg

Pedig az erdő amúgy gyönyörű, rengeteg a kihelyezett madáretető, a zöldellésnek induló fa, a rendezett kis-ösvény. De nagyon elrontja az összképet a tucatszám eldobált szemét. Amikor erről beszélgetek Kornéllal, türelmesen magyarázom neki:

" ... Az eldobott műanyag, fém és mesterséges anyagból előállított szemét nem bomlik el a természetben, hanem évekig elcsúfítja azt. A műanyag üdítős flakon, a fémdobozos sör vagy energia ital kiürült és elhajigált doboza, alumíniumos csomagolású egyéb élelmiszer tasak vagy tubus mind ott maradnak az erdőben. Az almacsutka, banán-, vagy narancshéj eldobása sem illendő, de ezek legalább lebontódnak."

Érdekes elgondolkodni azon, hogy vajon az emberek hány százalékában van környezettudatosság és az ifjabb generációk képesek e megérteni, hogy a szemeteléssel jövőjük környezetét rongálják. Persze sokan próbálják megtenni, amit tudnak és nem szemetelnek, illetve rászólnak azokra, akik eldobálnak mindent. Én ma elmagyaráztam a lényeget a gyerekeimnek, majd összeszedtük azokat a flakonokat, amelyeket tudtuk és megírtam ezt a posztot is. De igyekszem a tanításba is "becsempészni" a tanulságot, mert a történelem tárggyal szerencsém van, hiszen könnyen kapcsolható a természet szeretetéhez. Hiszen tényleg olyan szép helyen élünk. Illusztrálásul egy kép a Kása-erdő széléről:

kanalispart2.jpg

Pihentető sétákat, jó kikapcsolódást, nyugalmas hétvégét és örömteli tavaszvárást kívánok minden lokálpatriótának.

Harmat Árpád Péter

 

 

 

Kása-erdő, egykori úttörőtábor, éledező természet

Éledezik a természet a vásárhelyi Kása-erdőben. Vége a télnek, a fák újra zöldülnek, az őzek előmerészkednek és a város "tüdejének" mondott terület újra életre kel. Gyönyörű most is, mint mindig. Persze elfogult vagyok, hiszen itt nőttem fel, közvetlenül az erdő szélén, az Ipoly utca - Liget sor találkozásánál. Gyerekként bejártam néhányszor, ma pedig kisfiamat hoztam el ide. Élveztük a túrát, és közben megmutattam neki az egykori úttörőtábort is. Nincs már ott szinte semmi, a növények teljesen birtokukba vették.

kasa_erdo2.jpg

Szinte hihetetlen, de a 80-as években - mesélem 7 éves fiamnak - itt nyüzsgő tábor működött. A város tulajdonában, úttörő-, majd ifjúsági tábor volt itt és a nagy állami vállalatok előszeretettel tartottak itt különböző rendezvényeket. Emlékszem, 8-10 évesen milyen gyakran volt itt megszervezve például az építők napja. Óriási volt a felhajtás: evés-ivás, játékos versenyek, konyha, szabadidős programok zajlottak. Az ifjúsági tábor fénykorában jól felszerelt létesítménynek számított. Emlékszem: jól karbantartott betonút vezetett ide, az erdő szélétől kb. 300 méterre befelé, egészen a bejáratig, ahol sorompó fogadta az érkezőket rendes kapus bódéval. Volt itt több épület, konyha és egy legalább 100 ember befogadására alkalmas szín (tető alatti beton placc). 

kasa_erdo1.jpg

A nyári szünet idején nagyon sok gyereket hoztak ide, különböző programokra. Emlékszem, mikor tanárok vezetésével csapatostól érkeztek annak idején. Ott mentek el épp a házunk előtt rendszeresen. Aztán nem tudom pontosan mikor, de valószínűleg a rendszerváltás időszakában (talán 90-92 körül) egyszer csak vége lett az egésznek. A tábor nem működött tovább, kihaltak lettek az épületek, melyeket aztán le is bontottak.

tabor_kasaerdo.jpg

A montázs: Kővágó Zsolt képeiből készült

Megszűnt minden "élet" és a növényzet benőtte teljesen. Ma úgy ahogy gondozzák, ennek nyomai jól láthatóak, de akkor is szomorú látványt nyújt, főleg azok számára, akik látták fénykorában is. Kisfiamnak sokat meséltem a múltról, a gyermekkoromról, az ifjúsági táborról és az erdőről. 

Mindenkinek ajánlom az erdei sétát, főleg szép időben. 

Harmat Árpád Péter

Nepomuki Szent János szobra

Nepomuki Szent Jánosról való megemlékezésnek azért van most jelentősége, mert a víz világnapja kapcsán illik megemlékezni a vizek védőszentjéről is. Nepomuki Szent János a régi néphitben ugyanis a vizek védőszentjeként szerepel. Szobra jelenleg a Szegedről Vásárhelyre beérkező főút laktanya utáni körforgalmánál található, a vasúti aluljárónál. A szobor története előtt azonban néhány szó magáról a szentről.
nepomuki.jpg
Nepomuki János a XIV. századi Csehországban élt, nem sokkal a huszitizmus megjelenése előtt (1340-1393 közt). Akkoriban a prágai érsek jobbkezeként, azaz helynökként dolgozott és komoly támasz volt főnöke számára abban a viszályban, mely a cseh király, IV. Vencel és az egyház közt zajlott. Az érsek és az uralkodó leginkább egy püspökség (Kladruby) kérdésében vitatkoztak egymással, melynek élére más-más jelöltet támogattak. Végül az érsek és helyettese, Nepomuki János álláspontja győzött, a királynak el kell fogadnia vereségét a vitában és a főpapok jelöltjét. Ám néhány évtizeddel később a király bosszút állt az egyházi vezetőkön, történt ugyanis, hogy Nepomuki Jánosnak az uralkodó felesége meggyónta házasságtörését. A király fogságba vetette a papot és vallatással próbálta arra kényszeríteni, hogy megszegve gyónási esküjét, elárulja mit vallott meg a csalfa asszony. Ám Nepomuki János nem tört meg a rettenetes és válogatott kínzások alatt és inkább vértanú halált halt. Végül 1493 március 20-án a prágai Károly hídról a Moldva folyóba dobatta. A gyónási esküt megtartó vértanú papot három évszázaddal később, 1729-ben XIII. Benedek pápa iktatta a szentek sorába. Innentől lett Nepomuki Szent János a katolikus egyház egyik legfontosabb szentje. Vízbe fulladásos mártíromsága a folyók, vizek, hajósok és halászok védőszentjévé tette.
nepomuki2.jpg

A híres szent vásárhelyi szobráról - Harmat Péter ny. mérnök írása

 

A szobor felállítása összefüggésben áll a város kiterjedt vízi világával. Az eredeti szobrot 1778 -ban állították fel az akkori Kis piac, - ma Kálvin János - téren. 70 Ft. 22 krajcárral, mint adománnyal a római katolikus hívők is hozzájárultak a költségekhez. A kőből faragott szobrot Pestről hozták, eredeti elhelyezése szerint délnek a Hód tóra nézett.

1796-ban felépült református Újtemplom, és ez a szobor körül bonyodalmakat támasztott. A református hívek akciót kezdeményeztek, hogy vigyék távolabbra a templomtól a katolikusok szentjét megjelenítő szobrot. A helyzet elmérgesedését csak fokozta, hogy 1797 novemberében Szűcs János fiatal parasztlegény italos állapotban leütötte a szobor fejét. Súlyosan megbüntették, félévi börtönre, kétszer 25 botütésre ítélték és a szobor helyreállítására kötelezték. A szobor fejét a helyreállítás során már nem kőből, hanem fából készítették el. A szobor helye majd száz év után ismét vita tárgyává vált. Az 1884-ben Nagy András János és felesége Mucsi Mária adományából, a tér közepén fúrt kút miatt  kellett új helyet kijelölni részére.
Ismét hosszas vita után, végül 10 méter távolságban egyeztek meg az érdekeltek. Egyidejűleg a felekezeti békés egymás mellett élés eredményeként a szobrot nyugatra fordították, hogy ne a református templomra nézzen. A XIX. század végén újabb összeget gyűjtöttek ls ennek felhasználásával a bécsi Salm műintézettől hozatták meg és 1890-ben állították fel a jelenlegi , vasból öntött szobrot, melyet gránitoszlopokkal és vaskerítéssel is körülvettek. Az ötvenes években került a Szent István térre, a plébánia előtti területre, most már gránitoszlopok és vaskerítés nélkül. Nem tudni, hogy milyen elgondolás által született az az ötlet, hogy a jelenlegi helyére, a 47-es főút város határában lévő körforgalom közepére helyezzék a szobrot, ahol Nepomuki Szent János - aki a gyónási titok vértanúja is -, fogadja a városunkba érkezőket. Felújítva 1989, terv: Bánvölgyi László.
.

Harmat Péter - Harmat Árpád

Felhasznált irodalom:

  • Dömötör János "Vásárhely szobrai" 2002. 

 

Ha tetszett a poszt keresd közösségünket a Facebook -on is: Vásárhelyi lokálpatrióták

A víz világnapján: Hódmezővásárhely és a víz

Ma van a víz világnapja! Az ENSZ 47. közgyűlése 1994 -ben március 22 -ét a víz világnapjává nyilvánította. Erre a napra egy olyan városban, mint Vásárhely különösen érdemes odafigyelni (és arról megemlékezni), hiszen városunk történetét "átszövi" és folyamatosan keresztezi a vízzel való kapcsolat.

Először is már a településünk neve utal a város vizes kötődésére, hiszen a köztudottan felszíni vizekben, partokon élő "hód" állat megemlítése - és vélhető gyakorisága a vidéken - a környék középkori, tavakkal, mocsarakkal, árterekkel teli viszonyait tükrözi. Közel van a Tisza, illetve annak holtága Mártély és néhány évszázada a város területe is egy tórendszerrel volt határos. Ez a bizonyos tórendszer - és a XIII. századi terepviszonyok - komoly szerepet játszottak a város határában 1282-ben zajló hód-tavi csata végkimenetelében, amikor IV. László királyunk itt ütközött meg a lázadó kun seregekkel.

terkep_vasarhely.JPG

Másodszor ki kell emelni, hogy Hódmezővásárhely egyik legjelentősebb építménye, a 3 km hosszú városfal 1879 és 1881 közt felépülve éppen az árvizek ellen készült. A megépítését az 1879-es nagy szegedi árvíz generálta, mely óriási pusztítást okozott a környéken. A fal megépítéséhez szükséges téglát a Kovács-téglagyárban gyártották. A falon keresztül eredetileg összesen négy kocsi (Kaszap, Iskola, ma Szőnyi, Szentkirályi, Szegedi, ma Városház utcai) és kilenc bolthajtásos gyalogos lejárót nyitottak. A fal 1958 óta műemléki védelem alatt áll és a város egyik látványossága.

varosfal.bmp

Végül a víz és Vásárhely kapcsolatában harmadik helyen ki kell emelni: Hódmezővásárhely a XIX. században a kútfúrás egyik legfontosabb települése volt, hiszen az Alföld első kútjai közül többet is itt fúrtak, és országosan elismert kútfúró családok, szakemberek - pl. Zsigmondy Béla - tevékenykedtek városunkban. Megemlítendő a Bakay-kút (átadva: 1880-ban), a Nagy András János kút (átadva: 1884-ben) és a Kolokán kút (1926).

A vásárhelyiek szeretik a Tiszát, nagyon sokan vannak, akik rendszeresen horgásznak, folyamatosan látogatják Mártélyt és a környékbeli kiránduló-, illetve fürdőhelyeket (horgászparadicsomokat). Városunk tehát történelmi és hagyományos kapcsolatban áll a vízzel, a környékbeli folyókkal (Tiszával, Marossal), ami ma a víz világnapján sajátos jelentőséget ad március 22. -nek.

A víz szerepéről Harmat Péter nyugalmazott mérnök írása:


Rettenetes, hogy földünkön 768 millió ember nem jut egészséges ivóvízhez, 2,5 milliárd ember él elégtelen higiéniai viszonyok közepette, megfelelő szennyvíz-elvezetés nélkül. Az ENSZ gyermekalapja, az UNICEF adatai szerint szerint naponta 1400 öt év alatti gyerek hal meg az egészséges ivóvíz hiánya miatt! Sürgősen össze kellene fogni a világ vízügyi és gazdasági szakembereinek, a világméretű probléma megoldása érdekébe! A Világbank adatai szerint 2035-re a globális energiafelhasználás 35 % -kal nő, az energiaszektorok vízfelhasználása ugyanakkor 85 % -kal ugrik meg. A klímaváltozás tovább nehezíti a helyzetet. Egyfelől mind gyakoribbá válnak az aszályok, másfelől meg özönvízszerű esőzések, súlyos áradások fenyegetnek. A kormányoknak - elsősorban a legfejlettebb iparral rendelkezőknek (G20 országoknak) - és az üzleti élet legfontosabb szereplőinek, műszaki szakembereinek sürgős cselekvésére van szükség, hogy megoldási módozatokat ajánljanak! Szűkebb környezetünkben mindannyiunknak fontos feladata az ivóvízzel való takarékosság még akkor is, ha látszólag bőségben áll rendelkezésünkre ez a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen kincs!

Még aktív koromban újságcikkben hívtam fel a figyelmet erre az egyre nagyobb gondot okozó problémára. Gyerekek mehettek a városi VIZMŰ-höz, hogy lássák hogyan kerül a tiszta víz poharukba. Most csak erre telt.

 

Ha tetszett a poszt keresd közösségünket a Facebook -on is: Vásárhelyi lokálpatrióták

 

2017.03.22.(9:20)

Március 15. Vásárhelyen

Ma, nemzeti ünnepünkön, március 15 –én, a Kossuth téren ünnepség zajlott az 1848/49 – es eseményekre emlékezve. A katonazenekar, néptáncosok és huszárok emelték a megemlékezés fényét. Miközben a beszédeket hallgattuk, néhányunkban felidéződött történelmünk. Azokra az időkre gondoltunk, amikor városunk átélte azokat a bizonyos, 169 évvel ezelőtti napokat.

huszarok_marcius15.jpg

Az 1847/49-es szabadságharc során Kossuth Lajos, mint az Ausztriával szembeszálló magyar vezetés első embere (és az OHB elnöke), második toborzóútján, 1848 október 3 -án jutott el Hódmezővásárhelyre. Ekkor a Csongrád - Szentes – Szegvár útvonalon érkezve lépte át városunk határát azért, hogy az embereket harcra, kitartásra lelkesítése bírja és a fiatalokat harcba szólítsa. A hadi-események ekkor már javában zajlottak: túl voltunk a horvátok támadásán (pákozdi csata) és számítani lehetett arra, hogy az osztrák császári sereg  néhány hónapon belül elözönli a Dunántúlt. (Erre a támadásra végül 1848 december 14 -én került sor.) Kossuthnak és a hazának katonákra volt szüksége.

A városunkba érkező későbbi kormányzó kíséretéhez tartozott Jókai Mór, Egressy Gábor színész és Csernátony Lajos, Kossuth titkára és a Márczius Tizenötödike lap újságírója. Az ő feljegyzéseiből tudjuk: esős és rossz időben érkeztek a városba. Vásárhelyen aznap délelőtt az eső ellenére hatalmas, 20 ezres ünneplő tömeg fogadta az ország első emberét. Kossuth beszéde sajnos nem maradt ránk, (toborzóútjáról csak szegedi beszéde maradt meg) de a szegedit alapul véve valószínűleg a lelkesedő tömeget méltatta és a hazát fenyegető veszélyt ecsetelhette. Beszéde nyomán 20 bátor vásárhelyi fiatal vállalta a 4 éves honvédszolgálatot.

Később, 1848 október 12-én városunk fiai már a harcokban is részt vettek: a délvidéken küzdő vásárhelyi nemzetőrök Óbecse és Törökbecse térségében részt vettek a Szeged ellen irányuló szerb offenzíva visszaverésében. Bátorságuk és kemény helytállásuk öregbítette Vásárhely hírnevét. Később a vásárhelyi nemzetőrök 1849 április 29-én a délvidéki IV. hadtest Perczel Mór vezette 2.hadosztályának részeként Melencénél sikeresen verték vissza a Szeged felé támadó szerbeket. Egy hónappal később május 26-án az 1. hadosztály 5. dandárával vettek részt a perlaszi csatában. Az ütközet ugyan sikertelenül végződött, de a vásárhelyi nemzetőrök hősiesen harcoltak.

A szabadságharc végén a magyar fősereg és a kormány (július 8 és augusztus 1 közt) Szeged térségében tartózkodott, közel Vásárhelyhez. Majdnem 40 ezer katona állomásozott ekkor Szegeden, 17 ezer pedig Vásárhely közelében. A hatalmas mennyiségű embertömeget jórészt Vásárhely etette: naponta 4 ezer kenyeret szállított át Szegedre. A szőregi vereség után a seregek elhagyták a régiót. Vásárhelyre 1849 augusztus 3-án este 9 órakor Franz Schlik altábornagy serege vonult be. Minden házon fehér zászló lengett, a város behódolt – hisz tanult Csongrád sorsából, melyet július végén felgyújtottak a császáriak.

Emlékezzünk ma azokra a bátor vásárhelyi hazafiakra, akik 169 éve, 1848-ban hazájukért küzdöttek, Hódmezővásárhelynek dicsőséget szerezve.

Harmat Árpád Péter

Zsigmondy Béla, a vásárhelyi kútfúrás nagy alakja

Harmat Péter nyugalmazott mérnök írása

zsigmondy_bela.jpgÉpp 169 éve, 1848 március 7-én született a magyar kútfúrás krónikájának és Hódmezővásárhely történetének egyik jelentős alakja: Zsigmondy Béla, aki a település első két artézi kútjának kivitelezőjeként nagyban hozzájárult a város élhetőbbé tételéhez és fejlődéséhez.

A pozsonyi gyökerekkel rendelkező Zsigmondy család Béla névre keresztelt tagja neves pesti ügyvédfamíliába született, mégpedig Zsigmondy Pál és Jármay Vilma hét gyermeke közül a harmadikként. A Budapesten világra jött, tehetséges gyermek 1858-ban kezdte meg tanulmányait, az ágostoni hitvallású magyar - német gyülekezet gimnáziumában. Később abban a szerencsében részesült, hogy külföldön választhatott egyetemet magának. A lelkes és tehetséges fiatalember a zürichi politechnikumban tanult ahol 1870-ben szerzett mérnöki diplomát.

Zsigmondy Béla rangosnak számító gépészmérnöki oklevelével a Magyar Királyi Földtani Intézetnél tudott elhelyezkedni, majd nagybátyja, a kútfúró Zsigmondy Vilmos jóvoltából 1872 decemberében bekapcsolódhatott a városligeti kútfúrás munkájába. Az akkoriban csak alig 24 éves, pályakezdő mérnöknek nagy szerencséje volt, hogy éppen akkor kezdhette meg műszaki pályafutását, amikor a legnagyobb érdeklődés mutatkozott az artézi kutak iránt. Az ifjú Zsigmondy nem is tétovázott sokat: elhatározta, hogy tehetségét, lelkesedését és Svájcban megszerzett mérnöki tudását a kútfúrás szolgálatába állítja. Működését az Alföldön, azon belül is Hódmezővásárhelyen kezdte, hiszen éppen ez a település volt az első, mely „közegészségügye megjavítása érdekében”, nyilvános használatra artézi kút fúrását kezdeményezte. (Az artézi kutak egyébként nevüket onnan kapták, hogy Európában az első ilyen kutakat Franciaországban, Artois grófságban fúrták 1126-ban.)

bakay.JPG

Bakay kút, Vásárhely legelső artézi kútja (átadva: 1880)

 1860-ban első sikertelen kísérletet követően - melyet Bürgermeister Antal pesti kútfúróval végeztetett el a város - ,1878, március 12-i közgyűlésen két artézi kút fúrását határozták el. A munkát a város felkérése alapján Zsigmondy Béla vállalta. Az első kutat 1880. május 18-án adták át, és "Bakay" kútnak nevezték el, a második pedig 1884. november 29-én kezdte meg működését és Nagy András János illetve felessége, Mucsi Mária adakozók voltak a kút névadói. Nagy András János valóban kiérdemelte, hogy neve ilyen formában is fennmaradjon, hiszen 20 000 forintot adományozott a kivitelezésre.

zsigmondy_b2.jpg

Zsigmondy Béla (1848-1916)

Ez idő tájt, vagyis 1882 és 1888 között került sor a Szabadka vasútállomás, Herkules-fürdő, Szentes, Püspökladány és Arad, majd 1889-ben Szarvas és 1890-ben Békéscsaba kútjainak fúrásaira is. Zsigmondy Béla az 1883-ban a leszakadt Po-híd pillérének alapozási munkáival kapcsolatban is adott szakvéleményt, mint a talajfúrások különleges szaktekintélye.

A Zsigmondy cég 1893-ban és az azt követő években is megőrizte vezető szerepét. Aki egészen biztosra akart menni és alapos munkát kívánt, az Zsigmondy Bélához fordult, hiszen a leggondosabban készült kutak az Ő keze alól kerültek ki.

kep.JPG

A Nagy András János kút (átadása: 1884)

A kútfúráson kívül nevéhez fűződik az Erzsébet-híd alapozását előkészítő talajkutatási fúrások, a Balaton-tófenék lerakódásának tudományos tanulmányozása. Munkájának külön körét jelenti a szénkutató fúrások, melyek közül az elsőt 1890-ben Mátranovákon mélyítette. Szegeden 1906-ban fúrt kutat. 1911-ben jórészt a Zsigmondyaknak köszönhetően az országban már körülbelül 3000 kút volt.

Zsigmondy Béla szakmai nagyságát jellemzi, hogy 1915-ben kinevezték középítési tanácsossá. A Mérnöki Kar részéről megnyilvánult elismerést egy hónappal sem élte túl, 1916. július 12-én életének 68. évében elhunyt. A Kerepesi temetőben, édesapja Zsigmondy Pál mellé temették a családi sírboltba. Zsigmondy Béla hazánk legkitűnőbb mélyfúró mérnöke, nevét külföldön is becsültté tette. Hódmezővásárhely örökké hálás lesz, hogy a nagy járványok idején az Ő kútjából jutott először egészséges ivóvízhez a lakosság.

Harmat Péter

Felhasznált irodalom: 

  • CSATH BÉLA vasdiplomás bányamérnök: "A Zsigmondyak szerepe a Magyar vízkutatás és fúrás történetében" c. munkája, amely 1983-ban jelent meg.

90 éves a Kolokán kút Susánban, megemlékezés június 23-án [17.]

Gyönyörű városunk történetében, különleges helyet foglalnak el kútjaink, melyekre méltán lehetünk büszkék, hiszen az Alföldön elsők között létesültek, mégpedig jeles helyi kútfúró szakemberek segítségével. Kialakításaik mindig a lakosság összefogását bizonyították. Így volt ez 1926-ban is, amikor a Susánban élő családok közadakozásból egy saját kút létrehozását kezdeményezték, hogy ne kelljen messziről - egy másik kútról - hordaniuk házaikba az ivóvizet. A 281 méter mély kút hamar megépült és 250 család számára tette kényelmesebbé a vízhez jutást.

A napokban jeles esemény, a Kolokán kút átadásának 90. évfordulója, melyen a város kisebb ünnepség keretében 2016 június 23-án 17 órakor emlékezik meg. Az eseményen beszédet mond és történeti áttekintést ad Harmat Péter nyugalmazott mérnök, a Lokálpatrióta Közösség alapítója és a Szeremlei Társaság tagja. A megjelenők számára érdekességekben bővelkedő információk hallhatóak majd a kút 90 évvel ezelőtti létrehozásáról.

kolokan_kut_3.jpg

Az ünnepség végül sikeresen lezajlott, az érdeklődők a városi zenekar fellépése és a Tornyai óvoda kisdiákjainak műsorát követően meghallgathatták Harmat Péter előadását a kút érdekességekben bővelkedő történetéről. Az eseményen jelen volt a városi televízió is. Az alábbi képek, a programról készültek: 

1harmat_peter.jpg
5harmat_peter.jpg

3harmat_peter_1.jpg

2harmat_peter.jpg

6harmat_peter.jpg

8harmat_peter.jpg

Harmat Árpád Péter

90 éve született Herczeg Mihály Pro Urbe-díjas tanár, helytörténész, nyugalmazott vásárhelyi levéltár-igazgató [16.]

90 éve született Herczeg Mihály helytörténész, levéltár-igazgató, pedagógus, városunk egyik legjelentősebb alakja, településünk történetének kutatója és 200 kiemelkedő publikáció megalkotója. Bár a Vásárhelyi Almanach szerint születésének pontos dátuma 1926 szeptember 18., városunk levéltárában most tartottak megemlékezést életútjáról. Emlékezzünk mi is Miska bácsira két életrajzzal is: az egyiket ő maga írta, a másikat búcsúztatásakor mondta el városunk alpolgármestere dr. Kószó Péter.

Herczeg Mihály élete  

herczeg_mihaly.jpgA békéssámsoni határban születtem 1926 -ban kisgazda családban. Alapvető élményeim mindig is meghatározták világlátásomat. A független parasztoknak megvolt a maguk véleménye a világról, anélkül, hogy ismerték volna Marcus Aurelius tanácsát: „Tiszteld véleményalkotó képességedet.” A természetközelség meghatározta életemet. Nem is hallottam a városi élet izgatott világáról, a parasztélet rendje számomra világ rendje volt. Csak a templom meg a piac jelentette a változatosságot.

Az iskola első osztályát Orosházán végeztem, majd másodikos korom óta Vásárhelyen volt házunk, mert a vásárhelyi gazdákra az volt a jellemző, hogy tanyájuk mellett a városban is volt házuk. A Dáni utcához közel esett a polgári iskola, így hát oda jártam 1941-ig. Továbbtanulásról szó sem esett, a tanyán magam is szántottam, boronáltam, ekéztem a kukoricát.

A belvizes évek után a volt osztálytársaim rábeszélésére különbözeti vizsgával a gimnázium tanulója lettem. Aztán ránk szakadt a háború. A leventéket elvezényelték, én mentem utánuk, de nem értem utol őket. Barátaim rábeszélésére Pestre kerültem, majd rokonoknál Mátyásföldön átéltem az ostromot. Hadifogságba kerültem, annak ellenére, hogy még a Gellért lábánál eldobtuk a puskát. Itt éltem át azt, hogy az ember élete hajszálon múlik, pontosabban ekkortól hittem a Gondviselésben: ugyanis a szökésem után a kihallgató ukrán tiszt megmutatta a fia fényképét, aki pontosan 1926. szeptember 18-án született, mint én. Elengedett a gyűjtőtáborból. Így aztán 1946-ban leérettségizhettem. Másnap már a cserepesi tanyánkon adogattam a kévéket a rakott kocsira, majd ugaroltam, kukoricát törtem, szárat kötöttem. Eladtunk 17 hold gyepföldet lóért, tehénért, gépkocsiért. Folytattuk a gazdálkodást.

1947-ben beiratkoztam a szegedi egyetem jogi karára „mezei jogásznak”, azaz télen hallgattam az előadásokat, tavasszal meg csak vizsgázni mentem. A csutkatő veréstől kezdve éltem a tanyai parasztok mindennapi életét. 1949 után pokollá vált az életünk, otthagytam az egyetemet, bár nem rúgtak ki, magam jelentettem ki a 6. szemeszter után, hogy nem kívánok jogi pályára lépni.

Apámat börtönbe zárták „szabotálás” címén, majd édesanyámat szintén. Engem elvittek katonának. Onnan hazakerülve raktári munkásként a Földmíves Szövetkezetnél zsákoltam. 1952 tavaszán barátaim unszolására képesítés nélküli tanítóként a 17 km-re fekvő Csomorkányra kerültem, ahol egy évtizeden át tanítóskodtam. Majd megnősültem. Itt született két fiam. De a város nagyon messzi volt. Közben levelező hallgatóként megszereztem a biológia-földrajz szakos tanári diplomát is. Szakdolgozatomat Vásárhely gazdasági földrajzáról írtam. De elkezdtem küldeni helytörténeti írásaimat a helyi újságba, számosat közöltek is. 1964-ben bekerültünk a városba. A Rózsa Ferenc Általános Iskolánál később igazgató-helyettes lettem. Ilku Pál, majd Köpeczi Béla miniszteri dicséretben részesített. Még a csomorkányi években rászoktam a levéltári kutatásra Csomorkányról, a Hazafias Népfront munkájába is bekapcsolódtam. Szegeden a körúti épületben többször is előfordultam.

Kevés időm volt, de kezdtem bejárni a levéltárba Elekes Lajos bácsihoz. Akkoriban népfronti-tanácsi kezdeményezésre különböző bizottságok alakultak, hogy fellendítsék a helytörténeti kutatást, ezekbe engem is meghívtak. Megindult a Vásárhelyi Tanulmányok sorozat, ide én is publikáltam. Érlelődött egy vásárhelyi várostörténeti monográfia gondolata, megkezdődtek az előmunkálatok, írták az előtanulmányokat. Végül 25 évi tanítás után a levéltárosságot választottam 1976-ban.

1976 és 1986 között a Csongrád Megyei Levéltár hódmezővásárhelyi fióklevéltárban igazgató voltam. A fiók-levéltárosi tisztség a heti kutatónappal, a dokumentumok közelségével, a levéltári, néprajzi szaktanácskozások kitágították a lehetőségeimet. Eljuthattam a Károlyi-levéltárba, hiszen a város egykori gazdájának, az uradalomnak gazdasági-társadalmi változásai érdekeltek elsősorban. Kutatásom egyik tanulmányát beépítették a város új monográfiája első kötetébe. A monográfia esemény-összeállítását – az őskortól 1848-ig – szintén én készítettem. Más témákkal is foglalkoztam. Összegyűjtöttem és publikáltam a Szántó Kovács János-féle agrárszocialista mozgalommal kapcsolatos dokumentumokat. Publikáltam a cselédviszonyok változásait a feudalizmusban 1848-ig, majd később 1914-ig. Írtam a Vásárhelyen épült munkásházak történetéről, majd a város XIX. század végi, XX. század eleji lakásviszonyairól a szegedi Somogyi-könyvtár füzeteiben. Igen sok témában kutattam, köteteket is szerkesztettem, munkám eredményeit közel százhetven-kétszáz publikáció tartalmazza.

Az 1986. évi nyugállományba vonulásom óta is folytattam ezt a munkámat, ez adott és ad tartalmat az életemnek. 1990 után a Hódmezővásárhelyi Megyei Jogú Város Önkormányzatának képviselője, a városfejlesztési, környezetvédelmi és szolgáltatási bizottság tagja voltam. A Szeremlei Társaság elnökeként hozzájárulhattam a vásárhelyi és a Vásárhelyről elszármazott, de oda eltéphetetlenül kötődő alkotó értelmiség összetartásához.

Herczeg Mihály búcsúztatásakor elhangzott beszéd

 

Ritka típus, aki önmagát alkotja meg. Herczeg Mihály ebbe a nemes embercsoportba tartozott, ezért övezte tisztelet és megbecsülés. 1926-ban Békéssámson határában, paraszti családban született. Ez és a természet közelsége, benne a föld szeretete egész életét meghatározta. A kisbirtoktól való erőszakolt megválás az egész családra kihatott. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás után megalakuló Városi Önkormányzatban képviselőként a Városfejlesztési, Környezetvédelmi és Szolgáltatási Bizottság tagjaként szolgált.

Elemi iskoláját Orosházán kezdte, majd a vásárhelyi családi házból folytatta. Továbbtanulásról szó sem esett. "A tanyán magam is szántottam, boronáltam, ekéztem a kukoricát" - írta egyik önéletrajzában. A jó képességű fiút osztálytársai arra sarkallták, hogy jelentkezzen a gimnáziumba. Itt érte a háború. A leventéket elvitték, ő utánuk ment, de már nem találkozott velük. Az ostromot Mátyásföldön élte át. Hadifogságba került. Megszökött, elfogták, de a kivégzés elől az ukrán tiszt futni hagyta. "Ekkortól hittem a Gondviselésbe" - vallotta.

1946-ban érettségizett, de másnap visszament a tanyájukra dolgozni. Cselekedete példaértékű volt. 1947-ben Szegeden beiratkozott "mezei" jogásznak. Télen előadásokat hallgatott, tavasztól a tanyai munkavégzés közben vizsgázni járt. "1949 után pokollá vált az életünk" - fogalmazta, és 6 szemeszter után otthagyta az egyetemet. Szüleit "szabotálás" vádjával bebörtönözték, fiukat katonának vitték. Hazakerülve raktári munkásként zsákolt.

1952-től Mátyáshalmon, Kenyerehalmon és Csomorkányon képesítés nélküli tanítóként élt, és utóbbi helyén évtizedig tanított. Az Árpád-kori templomrom mellett élni újabb mély változást váltott ki benne. Az eke kivetette emberi csontok, edénytöredékek egyre mélyebben érintették, és rohamosan kezdte fölfedezni azt a világot, amely helytörténelmünk hősi és szomorú részét egyaránt föltárták előtte. Néprajzi tudása és publikálása szintén mintaértékű.

Megnősült, két fia és lánya született. Levelező hallgatóként biológia-földrajz szakos diplomát szerzett. Szakdolgozatát már Vásárhely gazdasági földrajzából írta. Ettől kezdve helytörténeti írásai jelentek meg a helyi újságban. 1964-ben városi iskolába helyezték. Két miniszteri dicséretbe részesült, és igazgatóhelyettessé választották. A Hazafias Népfront munkájába bekapcsolódott, de a helytörténeti kutatás már életformájává vált. Kutatási eredményeit a Vásárhelyi Tanulmányok sorozatban közölte. Elindult a várostörténeti monográfia írása is, amelyben kezdetben előtanulmányok születtek. Huszonöt évi tanítás után, 1976-ban a Cs. M. Levéltár Hódmezővásárhelyi Fióklevéltárában 1986-ig igazgatóként dolgozott. Nyugdíjba vonulása után évekig a Németh László Városi Könyvtár helytörténeti gyűjteményét gazdagította.

A kutatás és közlés eredményessége tudóssá és élő lexikonná változtatta, aki otthon mozgott a Károlyi, valamint a Csongrád és Békés megyei levéltárakban. Hatalmas életművet hagyott ránk, amely közel 200 publikációt tartalmaz, köztük több önálló könyvet. Kiemelkedőt nyújtott az új kiadású várostörténeti monográfiában, a gróf Károlyi család uradalmi gazdálkodásának föltárásában, a Szántó Kovács agrárszocialista mozgalom dokumentumgyűjteményében, A Somogyi Könyvtár Füzeteiben, a Móra Ferenc Múzeum évkönyvében; a Tanulmányok Csongrád megye történetéből, vagy az Orosházi tanyavilág átalakulása c. tanulmánykötetben, továbbá a Vásárhelyen épült munkásházak történetének föltárásában, a Vásárhelyi leventék háborús kálváriája c. kötetben, a Szeremlei Társaság évkönyveiben, és a Hódmezővásárhelyi Életrajzi Lexikon szócikkeiben.

A Pálinkafőzés Hódmezővásárhelyen, vagy a több nyelven megjelent Hódmezővásárhelyi paraszti ételek pótolhatatlan értéket képviselnek. Idős korára visszatért szűkebb lakóhelyének történeti földolgozásához, így született meg A városrész, ahol éltem... Susán, Lóger és Lakhat története, a Kisvállalkozások Susánban, vagy a Susáni szótár 99 szemelvénye.

1973-ban Kiváló Tanár, 1992-ben Pro Urbe, 1997-ben Péczely Attila-díjat kapott, 2001-ben Hódmezővásárhely Díszpolgára kitüntetésben részesült. 1995-től munkatársa a Révai új Lexikonnak. 1960-tól tagja a Magyar Földrajzi Társaságnak, 1977-től a Magyar Néprajzi Társaságnak, és 1991-től haláláig a Szeremlei Társaság elnöke.

Mint tanító a vásárhelyi tanyavilág lámpásaként kezdett világítani, majd fénye országos rangú helytörténet-íróként fáklyatüzet árasztott, és halálával sem hunyt ki. Lángja itt izzik tovább azok között, akiket segített, és akiket az igaz lokálpatriotizmus fényes ösvényén Ő vezetett.

*

(Elhangzott: dr. Kószó Péter alpolgármestertől, a Szent István templomban, a búcsúztatáskor.)

A vörös csillag miatt égett le a vásárhelyi városháza tornya 1970-ben [15.]

A Hódmezővásárhely városháza 1970-es toronytüzével, a Lokálpatrióták Facebook Csoportja, 2014. június 21-én foglalkozott. Sajnos akkor nem mentettük el ezt az anyagot a Lokálpatrióták BLOG-jában, /elveszett/ ezért ezt most pótoljuk. A téma sokakat érdekelhet, hiszen Hódmezővásárhely egyik legfurcsább eseményével foglalkozik, mely évtizedeken keresztül gondolkodtatta el a lakosságot. Az új vásárhelyi generációk pedig talán nem is hallottak még az egész történetről.

Rendkívüli tűzesetek sokkolták Hódmezővásárhely lakosságát, 46 évvel ezelőtt, amikor fél éven belül kétszer is leégett a városháza tornya, illetve a díszterme teteje. A korabeli szóbeszéd a tanácsháza tornyát díszítő és a kommunista hatalmat jelképező vörös csillagokat tette felelőssé a tűzesetekért.

A drámai eseményekről készült fotókból, az Emlékpont munkatársai állítottak össze egy kamara-kiállítást, amelyet 2014. szeptember 2-án lehetett megtekinteni a Hódmezővásárhely városháza dísztermének előterében. 1970 szeptember 4-én 17 óra 30 perckor több, a Kossuth téren álló polgár észlelte, hogy füst gomolyog és lángok csapnak fel a városháza tornyának kupolájából, majd Polcz Emil titkárságvezető, a postáról megpróbálta értesíteni a tűzoltókat.

toronytuz1.jpg

A tűz megfékezését több, nem várt akadály is hátráltatta:

  1. A tűzoltókat csak késve tudták értesíteni, a kézi távbeszélős kapcsolás nehézségei miatt.
  2. Hiába vonultak ki legmagasabb riasztással a tűzoltók, nem volt elég magas gépjárművük a tűzfészek eléréséhez, meg kellett várniuk, hogy Szegedről megérkezzen egy létrás kocsi.
  3. A toronyban akadályba ütköztek, a padlásra vezető, a nagy hőtől vörösen izzó csapóajtóba, amelyet 20 percig kellett locsolni, mire 1/3-ad részig ki bírták nyitni.
  4. A tűzoltó kocsi vízvételezésével is voltak gondok, a strandfürdőről kellett ezt megoldani.

 A hivatalos jegyzőkönyv leírja, hogy Sajti Imre, - az akkori elnök - két munkatársával poroltókkal próbálták  megfékezni a tüzet, de ők is csak a padlásig jutottak el. A tanácsi dolgozók vödrökkel a kezükben figyelték, nehogy meggyulladjon a függöny, vagy a bútor és egyéb faszerkezet. Végül 19 óra 10 perc volt, amikor sikerült a tüzet eloltani, de a teljes oltási munka, csak 19 óra 45 percre fejeződött be.

A tűz nem csak a toronysisakot semmisítette meg, hanem a városháza harangját és szerkezetét is megrongálta. A sérült harangot helikopterrel emelték ki a városháza csonka tornyából, és a Kossuth téren lett kiállítva, emlékeztetőül erre a szomorú eseményre.

toronytuz2.jpg

 Az új harangot, ugyancsak helikopterrel emelték a helyére. A tűz okaként a szakértői vizsgálat, az elektromos hálózat elhasználódott transzformátorát jelölte meg, amely - valószínűsíthetően – a vörös csillagok díszkivilágítását látta el. 1970 szeptember 4-től alig telt el fél év, és ismét füst gomolygott a csonkán álló vásárhelyi városháza tornya mellől.

toronytuz3.jpg

 1971 március 5-én délután 5 óra 45 perckor ismét nagy erőkkel vonultak ki a tűzoltók, és a katonák. A díszterem és a lépcsőház feletti tetőzetről lángok csaptak fel.Később a terem mennyezete nagy robajjal omlott rá a padsorokra. A jelentős anyagi kárt enyhítette az a tény, hogy a muzeális és várostörténeti jelentőségű festményeket és egyéb tárgyakat még időben kimentették.

Ez az oltás is jelentős nehézségekbe ütközött, ugyanis a rendkívüli hidegben megfagyott az oltóvíz. Ezt a tüzet is, vélhetően elektromos zárlat okozta. Mindkét tűzeset sokáig beszédtéma volt Hódmezővásárhelyen, hiszen szinte az egész város látta a torony lángolását.  Azonban a korszak viszonyaira jellemző módon a korabeli sajtó „eldugva”, a hátsó oldalakon kis hírként számolt be a rendkívüli eseményről.

A városháza tűzeseteinek szerkesztésében – sajnos azóta már elhunyt – Hegedűs Imre barátom és csoporttársam, nyújtott nagy segítséget. 

Harmat Péter

Hódmezővásárhely, 2016. május 6.