Harmat Péter és Harmat Árpád helytörténeti blogja

90 éve született Herczeg Mihály Pro Urbe-díjas tanár, helytörténész, nyugalmazott vásárhelyi levéltár-igazgató [16.]

2016. június 07. - Harmat Árpád Péter

90 éve született Herczeg Mihály helytörténész, levéltár-igazgató, pedagógus, városunk egyik legjelentősebb alakja, településünk történetének kutatója és 200 kiemelkedő publikáció megalkotója. Bár a Vásárhelyi Almanach szerint születésének pontos dátuma 1926 szeptember 18., városunk levéltárában most tartottak megemlékezést életútjáról. Emlékezzünk mi is Miska bácsira két életrajzzal is: az egyiket ő maga írta, a másikat búcsúztatásakor mondta el városunk alpolgármestere dr. Kószó Péter.

Herczeg Mihály élete  

herczeg_mihaly.jpgA békéssámsoni határban születtem 1926 -ban kisgazda családban. Alapvető élményeim mindig is meghatározták világlátásomat. A független parasztoknak megvolt a maguk véleménye a világról, anélkül, hogy ismerték volna Marcus Aurelius tanácsát: „Tiszteld véleményalkotó képességedet.” A természetközelség meghatározta életemet. Nem is hallottam a városi élet izgatott világáról, a parasztélet rendje számomra világ rendje volt. Csak a templom meg a piac jelentette a változatosságot.

Az iskola első osztályát Orosházán végeztem, majd másodikos korom óta Vásárhelyen volt házunk, mert a vásárhelyi gazdákra az volt a jellemző, hogy tanyájuk mellett a városban is volt házuk. A Dáni utcához közel esett a polgári iskola, így hát oda jártam 1941-ig. Továbbtanulásról szó sem esett, a tanyán magam is szántottam, boronáltam, ekéztem a kukoricát.

A belvizes évek után a volt osztálytársaim rábeszélésére különbözeti vizsgával a gimnázium tanulója lettem. Aztán ránk szakadt a háború. A leventéket elvezényelték, én mentem utánuk, de nem értem utol őket. Barátaim rábeszélésére Pestre kerültem, majd rokonoknál Mátyásföldön átéltem az ostromot. Hadifogságba kerültem, annak ellenére, hogy még a Gellért lábánál eldobtuk a puskát. Itt éltem át azt, hogy az ember élete hajszálon múlik, pontosabban ekkortól hittem a Gondviselésben: ugyanis a szökésem után a kihallgató ukrán tiszt megmutatta a fia fényképét, aki pontosan 1926. szeptember 18-án született, mint én. Elengedett a gyűjtőtáborból. Így aztán 1946-ban leérettségizhettem. Másnap már a cserepesi tanyánkon adogattam a kévéket a rakott kocsira, majd ugaroltam, kukoricát törtem, szárat kötöttem. Eladtunk 17 hold gyepföldet lóért, tehénért, gépkocsiért. Folytattuk a gazdálkodást.

1947-ben beiratkoztam a szegedi egyetem jogi karára „mezei jogásznak”, azaz télen hallgattam az előadásokat, tavasszal meg csak vizsgázni mentem. A csutkatő veréstől kezdve éltem a tanyai parasztok mindennapi életét. 1949 után pokollá vált az életünk, otthagytam az egyetemet, bár nem rúgtak ki, magam jelentettem ki a 6. szemeszter után, hogy nem kívánok jogi pályára lépni.

Apámat börtönbe zárták „szabotálás” címén, majd édesanyámat szintén. Engem elvittek katonának. Onnan hazakerülve raktári munkásként a Földmíves Szövetkezetnél zsákoltam. 1952 tavaszán barátaim unszolására képesítés nélküli tanítóként a 17 km-re fekvő Csomorkányra kerültem, ahol egy évtizeden át tanítóskodtam. Majd megnősültem. Itt született két fiam. De a város nagyon messzi volt. Közben levelező hallgatóként megszereztem a biológia-földrajz szakos tanári diplomát is. Szakdolgozatomat Vásárhely gazdasági földrajzáról írtam. De elkezdtem küldeni helytörténeti írásaimat a helyi újságba, számosat közöltek is. 1964-ben bekerültünk a városba. A Rózsa Ferenc Általános Iskolánál később igazgató-helyettes lettem. Ilku Pál, majd Köpeczi Béla miniszteri dicséretben részesített. Még a csomorkányi években rászoktam a levéltári kutatásra Csomorkányról, a Hazafias Népfront munkájába is bekapcsolódtam. Szegeden a körúti épületben többször is előfordultam.

Kevés időm volt, de kezdtem bejárni a levéltárba Elekes Lajos bácsihoz. Akkoriban népfronti-tanácsi kezdeményezésre különböző bizottságok alakultak, hogy fellendítsék a helytörténeti kutatást, ezekbe engem is meghívtak. Megindult a Vásárhelyi Tanulmányok sorozat, ide én is publikáltam. Érlelődött egy vásárhelyi várostörténeti monográfia gondolata, megkezdődtek az előmunkálatok, írták az előtanulmányokat. Végül 25 évi tanítás után a levéltárosságot választottam 1976-ban.

1976 és 1986 között a Csongrád Megyei Levéltár hódmezővásárhelyi fióklevéltárban igazgató voltam. A fiók-levéltárosi tisztség a heti kutatónappal, a dokumentumok közelségével, a levéltári, néprajzi szaktanácskozások kitágították a lehetőségeimet. Eljuthattam a Károlyi-levéltárba, hiszen a város egykori gazdájának, az uradalomnak gazdasági-társadalmi változásai érdekeltek elsősorban. Kutatásom egyik tanulmányát beépítették a város új monográfiája első kötetébe. A monográfia esemény-összeállítását – az őskortól 1848-ig – szintén én készítettem. Más témákkal is foglalkoztam. Összegyűjtöttem és publikáltam a Szántó Kovács János-féle agrárszocialista mozgalommal kapcsolatos dokumentumokat. Publikáltam a cselédviszonyok változásait a feudalizmusban 1848-ig, majd később 1914-ig. Írtam a Vásárhelyen épült munkásházak történetéről, majd a város XIX. század végi, XX. század eleji lakásviszonyairól a szegedi Somogyi-könyvtár füzeteiben. Igen sok témában kutattam, köteteket is szerkesztettem, munkám eredményeit közel százhetven-kétszáz publikáció tartalmazza.

Az 1986. évi nyugállományba vonulásom óta is folytattam ezt a munkámat, ez adott és ad tartalmat az életemnek. 1990 után a Hódmezővásárhelyi Megyei Jogú Város Önkormányzatának képviselője, a városfejlesztési, környezetvédelmi és szolgáltatási bizottság tagja voltam. A Szeremlei Társaság elnökeként hozzájárulhattam a vásárhelyi és a Vásárhelyről elszármazott, de oda eltéphetetlenül kötődő alkotó értelmiség összetartásához.

Herczeg Mihály búcsúztatásakor elhangzott beszéd

 

Ritka típus, aki önmagát alkotja meg. Herczeg Mihály ebbe a nemes embercsoportba tartozott, ezért övezte tisztelet és megbecsülés. 1926-ban Békéssámson határában, paraszti családban született. Ez és a természet közelsége, benne a föld szeretete egész életét meghatározta. A kisbirtoktól való erőszakolt megválás az egész családra kihatott. Nem véletlen, hogy a rendszerváltoztatás után megalakuló Városi Önkormányzatban képviselőként a Városfejlesztési, Környezetvédelmi és Szolgáltatási Bizottság tagjaként szolgált.

Elemi iskoláját Orosházán kezdte, majd a vásárhelyi családi házból folytatta. Továbbtanulásról szó sem esett. "A tanyán magam is szántottam, boronáltam, ekéztem a kukoricát" - írta egyik önéletrajzában. A jó képességű fiút osztálytársai arra sarkallták, hogy jelentkezzen a gimnáziumba. Itt érte a háború. A leventéket elvitték, ő utánuk ment, de már nem találkozott velük. Az ostromot Mátyásföldön élte át. Hadifogságba került. Megszökött, elfogták, de a kivégzés elől az ukrán tiszt futni hagyta. "Ekkortól hittem a Gondviselésbe" - vallotta.

1946-ban érettségizett, de másnap visszament a tanyájukra dolgozni. Cselekedete példaértékű volt. 1947-ben Szegeden beiratkozott "mezei" jogásznak. Télen előadásokat hallgatott, tavasztól a tanyai munkavégzés közben vizsgázni járt. "1949 után pokollá vált az életünk" - fogalmazta, és 6 szemeszter után otthagyta az egyetemet. Szüleit "szabotálás" vádjával bebörtönözték, fiukat katonának vitték. Hazakerülve raktári munkásként zsákolt.

1952-től Mátyáshalmon, Kenyerehalmon és Csomorkányon képesítés nélküli tanítóként élt, és utóbbi helyén évtizedig tanított. Az Árpád-kori templomrom mellett élni újabb mély változást váltott ki benne. Az eke kivetette emberi csontok, edénytöredékek egyre mélyebben érintették, és rohamosan kezdte fölfedezni azt a világot, amely helytörténelmünk hősi és szomorú részét egyaránt föltárták előtte. Néprajzi tudása és publikálása szintén mintaértékű.

Megnősült, két fia és lánya született. Levelező hallgatóként biológia-földrajz szakos diplomát szerzett. Szakdolgozatát már Vásárhely gazdasági földrajzából írta. Ettől kezdve helytörténeti írásai jelentek meg a helyi újságban. 1964-ben városi iskolába helyezték. Két miniszteri dicséretbe részesült, és igazgatóhelyettessé választották. A Hazafias Népfront munkájába bekapcsolódott, de a helytörténeti kutatás már életformájává vált. Kutatási eredményeit a Vásárhelyi Tanulmányok sorozatban közölte. Elindult a várostörténeti monográfia írása is, amelyben kezdetben előtanulmányok születtek. Huszonöt évi tanítás után, 1976-ban a Cs. M. Levéltár Hódmezővásárhelyi Fióklevéltárában 1986-ig igazgatóként dolgozott. Nyugdíjba vonulása után évekig a Németh László Városi Könyvtár helytörténeti gyűjteményét gazdagította.

A kutatás és közlés eredményessége tudóssá és élő lexikonná változtatta, aki otthon mozgott a Károlyi, valamint a Csongrád és Békés megyei levéltárakban. Hatalmas életművet hagyott ránk, amely közel 200 publikációt tartalmaz, köztük több önálló könyvet. Kiemelkedőt nyújtott az új kiadású várostörténeti monográfiában, a gróf Károlyi család uradalmi gazdálkodásának föltárásában, a Szántó Kovács agrárszocialista mozgalom dokumentumgyűjteményében, A Somogyi Könyvtár Füzeteiben, a Móra Ferenc Múzeum évkönyvében; a Tanulmányok Csongrád megye történetéből, vagy az Orosházi tanyavilág átalakulása c. tanulmánykötetben, továbbá a Vásárhelyen épült munkásházak történetének föltárásában, a Vásárhelyi leventék háborús kálváriája c. kötetben, a Szeremlei Társaság évkönyveiben, és a Hódmezővásárhelyi Életrajzi Lexikon szócikkeiben.

A Pálinkafőzés Hódmezővásárhelyen, vagy a több nyelven megjelent Hódmezővásárhelyi paraszti ételek pótolhatatlan értéket képviselnek. Idős korára visszatért szűkebb lakóhelyének történeti földolgozásához, így született meg A városrész, ahol éltem... Susán, Lóger és Lakhat története, a Kisvállalkozások Susánban, vagy a Susáni szótár 99 szemelvénye.

1973-ban Kiváló Tanár, 1992-ben Pro Urbe, 1997-ben Péczely Attila-díjat kapott, 2001-ben Hódmezővásárhely Díszpolgára kitüntetésben részesült. 1995-től munkatársa a Révai új Lexikonnak. 1960-tól tagja a Magyar Földrajzi Társaságnak, 1977-től a Magyar Néprajzi Társaságnak, és 1991-től haláláig a Szeremlei Társaság elnöke.

Mint tanító a vásárhelyi tanyavilág lámpásaként kezdett világítani, majd fénye országos rangú helytörténet-íróként fáklyatüzet árasztott, és halálával sem hunyt ki. Lángja itt izzik tovább azok között, akiket segített, és akiket az igaz lokálpatriotizmus fényes ösvényén Ő vezetett.

*

(Elhangzott: dr. Kószó Péter alpolgármestertől, a Szent István templomban, a búcsúztatáskor.)

A bejegyzés trackback címe:

https://vasarhelyilokalpatriotak.blog.hu/api/trackback/id/tr238787362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.