Városom és szűkebb hazám, Hódmezővásárhely történelmének egyik legfontosabb eseménye az 1282 -es hód-tavi csata volt, mely az Árpád-kori Magyar Királyság életében is jelentős eseménynek számított. IV. László királyunk ugyanis ebben az összecsapásban verte le a kunok felkelését, és kényszerítette békés letelepedésre őket. Az időszak megőrződött számtalan magyar tájegység és város nevében is (pl. Nagykunság, Kiskunfélegyháza … stb) 

A Hód-tavi csatáról 2012 óta minden évben megemlékeznek Hódmezővásárhelyen, színes rendezvények formájában. Van is miről emlékezni, hiszen Hód-tavi csata időszaka a középkori Magyar Királyság egyik legszínesebb fejezetét alkotja. A XIII. században az Árpád-házi királyok hatalma már jelentősen meggyengült, ami egyúttal az ország gyengeségét is jelentette. Az uralkodói hatalom alapját jelentő királyi földek aránya például a Szent Istváni időkre jellemző 80% -ról alig 20-25% -ra csökkent. A folyamat katasztrofális hatással volt a középkori magyar állam katonai ütőképességére is, így országunk egyre kiszolgáltatottabbá vált a külső támadásokkal szemben. A királyi birtokok folyamatos fogyásának hátterében egyébként az Árpád-korra jellemző trónharcok álltak, melyek során a hivatalosan regnáló uralkodók folyamatos földadományozásokkal próbálták oldalukra állítani az ellenkirályok által befolyásolt nemeseket. II. András (1205-1235) például már annyira a bárók befolyása alá került, hogy a nemesek mozgalma gond nélkül tudta rákényszeríteni az Aranybulla kiadására, mely nem kis mértékben korlátozta az uralkodói hatalmat és erősítette a nemesség kiváltságait. Fia, IV. Béla ugyan megpróbálkozott a bárok visszaszorításával, de csúfos kudarcot vallott. Ráadásul az ország határainál a magyarokra nézve halálos fenyegetésként megjelentek a tatárok is. IV. Bélának csak a nemesek összefogásával volt esélye szembeszállni a tatár hadakkal, így végül kiegyezett velük.

A tatárok előtt azonban egy másik sztyeppei népesség is felbukkant keleti határainknál, ők voltak a kunok. Ez az etnikum a 7-8. század környékén Ázsia távol keleti vidékein – a mai Kína területén – formálódott önálló néppé. Elnevezésük az ótörök fakó (kuman) szóból ered, ami valószínűleg a kínaiaknál világosabb bőr-, és hajszínükre utal. Később, 1000 körül a kitajok támadása miatt elindultak Európa felé, és két másik néppel (kipcsakok és újgurok) egyesülve egy majdnem két évszázadon keresztül fennálló törzsszövetséget hoztak létre. Ez a kun birodalom Kínától egészen a Fekete-tengerig terjedt és 1040 – 1220 közt virágzott. A békés éveknek azonban 1220 körül vége szakadt, mert Ázsia belsejében egy Temündzsin nevű mongol hadvezér egyesítette népét és a Dzsingisz kán nevet felvéve megkezdte egész Ázsia meghódítását. Kína és Horezm legyőzése után a mongolok és legfőbb törzsük a tatárok, a kun törzsszövetség és az orosz fejedelmek ellen indultak. A kunok szövetségre léptek az oroszokkal, amit az is segített, hogy a kunok fejedelme (Kötöny) a halicsi orosz fejedelemhez adta leányát. Ám a kun-orosz összefogás nagy vereséget szenvedett a tatároktól 1223 –ban a Kalka folyónál megvívott csatában. Az ütközet után a kunok nyugat felé menekültek a tatárok elől, és így jutottak a Magyar Királyság határára, ahol bebocsátást kértek. II. András 1227 –ben tárgyalásokba bocsátkozott a kunokkal és egy megállapodást kötött velük: a kunok letelepedhetnek a Magyar Királyság keleti határai mentén – a magyar állam védelmét élvezve – de cserébe meg kell keresztelkedniük. Ezzel létrejött Cumania azaz Kun ország és a Milkói püspökség, mely megkezdte a kunok megtérítését. Az alku megszületése után 12 évvel azonban változott a helyzet: a tatárok a Magyar Királyság megtámadására készültek. 1239 –ben IV. Béla és a Kötöny fejedelem új alkura kényszerültek: ebben arról állapodtak meg, hogy a kunok a Magyar Királyság területén telepednek le, de ennek fejében összefognak a magyarokkal és közösen védik meg Magyarországot a támadó mongol seregekkel szemben. 

A IV. Béla és Kötöny közti alku egybeesett a magyar király és nemessége közti viszállyal, így a magyar bárók azt hitték, IV. Béla a kunok révén kívánja visszaszorítani hatalmukat. (A kunok csak a királynak esküdtek hűséget, így felhasználhatóak voltak akár a magyar nemességgel szemben is.) Miután a tatárok betörtek az országba és előbb Vereckénél Tomaj Dénes, majd Pest alatt Csák Ugrin kalocsai érsek hadát is megverték, a magyar nemesség a kunok ellen lázította a pesti és budai polgárságot, akik meg is ölték a tatároknak való kémkedéssel gyanúsított Kötöny vezért. A kunok erre válaszul nagy pusztítás közepette kivonultak az országból. A sorsdöntő muhi csatában (1241 április 11) nagy vereséget szenvedett a magyar sereg, így IV. Béla elmenekülése után a tatárok megkezdték az ország feldúlását. A majdnem 2 milliós magyarság egynegyede pusztult el a tatárjárásban. Végül a mongol seregek 1242 márciusában maguktól távoztak Magyarországról. (Egyes vélekedések szerint a tatárok hirtelen hazatérésében Ögödej nagykán halála játszott szerepet, mivel Batu kán aspirált az uralkodói címre (Ögödej testvérének volt a fia) és jelen akart lenni a kánválasztáson, ahol a meghalt nagykán fia volt vetélytársa.)

 A tatárok kivonulása után IV. Béla hazatért és megkezdte az újjáépítést, melynek során visszahívta a kunokat, hogy egyrészt az Alföldön letelepítve őket pótolja a tatárjárással elvesztett népességet, másrészt újra ellensúlyozni tudja a magyar bárók hatalmát. A magyarok és kunok közti feszültség azonban újra előtérbe került, ugyanis a kunok ígéretük ellenére nem voltak hajlandóak megkeresztelkedni és lemondani a nomadizálás (vándorlás) szokásáról. IV. Béla mindent megtett a békességért még arra is hajlandó volt, hogy fiát István összeházasítsa a kun fejedelem Szejhán lányával Erzsébettel. (Ebből a frigyből születik majd később IV. László.) Közben az ország anarchiába süllyedt, IV. Béla és fia (a későbbi V. István) közt viszály és polgárháború támadt, ami alatt a bárók egy része valódi kiskirályokká válva óriási tartományokat szerzett és megerősödött. IV. Béla halála után, fia V. István már szinte csak bábkirály lett, a valódi hatalom a kiskirályok kezébe vándorolt. 

Ilyen előzmények után került a trónra IV. László, akit a legerősebb bárói szövetség a Kőszegi-Gutkeled-Babonics liga befolyása és irányítása mellett koronáztak meg. Ám az ifjú uralkodó hamarosan szembefordult amagyar kiskirályokkal, és valóságos háborút vívott az ország főnemeseivel. A bárók azonban a pápához fordultak, és bosszúból bepanaszolták királyukat, amiért eltűri a kunok pogány életmódját. III. Miklós pápa ki akarta vizsgálni az ügyet, így Magyarországra küldte Fülöp fermói püspököt, aki helyt adott a magyar nemesek panaszának. Végül az egyház rákényszerítette IV. Lászlót, hogy törvényben kötelezze a kunokat a megtérésre és a keresztény életmód elfogadására. Az 1279 –es kun törvényeket azonban a kunok elutasították, és amikor azok betartására a magyarok katonailag akarták őket kényszeríteni fellázadtak. A kun felkelés nagyméretűvé vált, és kezdetektől élvezte a Kárpátokban, vagyis a határokon élő kunok támogatását. A harcok során a király a pápai követet fogatta el, és adta át a kunoknak (mert a követ előzetesen kiközösítette) míg az egyház-hű bárók magát a királyt ejtették fogságba.

A Hód-tavi csata

Lászlót azzal a feltétellel engedték szabadon saját bárói, hogy a magyar seregek élére állva leveri édesanyja népének, a kunoknak lázadását és rákényszeríti őket a keresztény életmódra (érvényt szerezve a kun törvényeknek). A király tehát nem tehetett mást, mint hogy beleegyezett a feltételekbe. IV. László a királyi hadakat Váradnál vonta össze, és a magyar csapatok innen indultak meg délre a kun seregek felé. Közben a magyarországi kunok összefogtak a Kárpátokban letelepedett és Oldamír fejedelem vezette kunokkal és Hód-vásárhely térségében egyesültek velük. A magyar és kun seregek végül 1282 nyarán, valamikor augusztus közepe és szeptember eleje közt találkoztak Hód-vásárhely határában. A csata pontos dátuma nem ismert, csak közvetett utalások alapján lehet augusztusi időponttal kalkulálni. (Legtöbbször az augusztus 18 –i időpontot valószínűsítik.) A magyarokat a Borsa nembeli Lóránt nevű magyar előkelő vezette, és a korbeli források alapján tudjuk, hogy a seregben jelentős számban voltak székely és besenyő segédhadak is. A magyar haderő fő erőssége a lovasság volt, míg a kunok seregének leginkább ütőképes részét az íjászok alkották. Maga a csata három napig tartott és összesen négy ütközetből állt: a kunok és magyarok először Hód-mezején csaptak össze, majd a város déli határában a Nagy szigetnek nevezett területen, ezt követte a Hódtó északi partján megvívott ütközet, és végül a mindent eldöntő összecsapás a mártélyi síkon. Az első két ütközet még kiegyenlített eredményt hozott, hiszen a kun nyílzápor mindent elsöprő ereje ellen semmit nem tehettek a magyarok. (A Nagy sziget elnevezésű területen Farkas Sándor régész a századfordulón nagy mennyiségű nyílhegyet talált, ami arra utal, hogy a második ütközetben teljesedett ki igazán a kun íjászok tudása.) Ám a harmadik napon fordulat történt: az időjárás esősre fordult, és a magas páratartalom miatt a kunok nem tudták hatékonyan bevetni íjászaikat. Ennek eredményeként a Hódtó északi partján megvívott ütközetet már elvesztették, de a visszavonulás során rendezni tudták csapataikat. A döntő összecsapásra a mártélyi síkon került sor. Az esős idő megmaradt azonban, sőt zápor kerekedett így a kun íjászok továbbra sem tudtak hatékonyak lenni. Ellenben a székely-besenyő lovasroham és Borsa Lóránt lándzsás-kardos támadása eldöntötte a csatát. IV. László serege legyőzte a kunokat és egészen a Kárpátokig üldözte csapataikat.

A kun-magyar viszony és IV. László sorsa

László a csata után látszólag elfogadta a bárók befolyását, és hagyta, hogy helyette Kőszegi Iván nádor vezesse az országot. Ennek fejében a nemesek is eltűrték, hogy visszahívja és megbékítse a kunokat. Ettől kezdve a király a kunokkal élte mindennapjait, ami viszont egyre inkább zavarni kezdte a magyar nemeseket. Közben 1285 –ben a tatárok is visszatértek és rövid időre feldúlták az ország keleti területeit (második tatárjárás). Végül IV. Lászlót maguk a kunok ölték meg, ismeretlen okból. A kunok letelepedtek, keresztényekké váltak és az elkövetkező évszázadban fokozatosan beolvadtak a magyarságba.

A csata emlékműve Vásárhelyen

A Hód-tavi csata tiszteletére Hódmezővásárhely önkormányzata az 1990 -es évek végén egy emlékművet készíttetett - Csete György Kossuth díjas építész tervei nyomán - mégpedig az ütközet egyik feltételezett helyszínére, a várostól néhány kilométerre fekvő úgynevezett Nagy-sziget nevű területre. Az emlékmű a Hódmezővásárhely-Szegedi közti négysávos főút motocross pálya felőli oldalán található néhány kilométerre a várostól.)! Az emlékmű egy kun  süveget mintázó piros építmény, melynek sajnos leromlott állapota, elhanyagoltsága és környezete egyáltalán nem méltó sem a városhoz sem a Hód-tavi csata jelentőségéhez. Az emlékmű egy motocross pályán fekszik, elkerítve, így tulajdonképpen senki nem tudja megközelíteni. (A főútról is magánút vezet arra.) Amellett benőtte a gaz, és egyetlen tábla sem jelzi, hogy voltaképp minek a tiszteletére épült. A környékbeli tanyasi lakosok sem ismerik a számukra furcsa építmény rendeltetését, és nyilván egy arra járó idegen még kevésbé fejtheti meg, milyen célból és milyen eseményre emlékezve emelték ismeretlenek a süveg formájú furcsaságot. Egyértelműen szükség lenne a következőkre:

1. Meg kellene nyitni a területet, hogy az emberek meg tudják közelíteni
2. Szükség lenne egy táblára az emlékmű mellé, melyre a csata időpontját és jelentőségét, illetve a megütköző seregek pontos megnevezését el tudja olvasni az arra járó
3. Fel kellene újítani mind az építményt, mind a környezetét.
4. Hasznos lenne, ha a hódmezővásárhelyi iskolák történelem tanárai kiemelnék diákjaik számára az eseményt, és akár ellátogatnának oda tanítványaikkal.
5. Jó volna kijelölni egy emléknapot, mely mint évforduló a város történelmi emléknapjai közé kerülhetne, és így ezen napokon koszorúzás, esetleg rövid megemlékezés lehetne az emlékműnél. Mivel a csata pontos napjára nézve csak becsléseink vannak, így egyezményesen - helytörténészekkel konzultálva kellene ezt megnevezni. ("Kiindulópontként javasolnám az augusztus 18 -at.)

Végül megjegyezném: ha emlékeinkkel nem törődünk, mi magunk veszünk el. "Egy nemzet akkor hal meg igazán, ha elfelejti múltját, ha két kézzel tépi ki önnön gyökereit!" / Fonyódi Tibor/

Emlékmű megközelítése:

Autóval: A 47-es útról itt célszerű lejönni: N 46° 23,902' E 20° 18,060' 81 m [GCHTC+autóval] Parkolni ugyanitt, rögtön a lekanyarodás után érdemes, mert az emlékműhöz vezető út magánút, ahova tilos behajtani.

Gyalog vagy biciklivel: Ennél a kereszteződésnél érdemes átmenni a laktanya bejáratához, ahonnan járda, majd aszfaltút vezet az emlékműhöz és a ládához: N 46° 24,219' E 20° 18,910' 81 m [GCHTC+GyalogBicaj]

Az emlékmű itt található: 
N 46° 23,793' E 20° 18,295' 77 m [GCHTC+Emlekmu]

Harmat Árpád Péter

 Felhasznált irodalom:

• Nagy István (főszerk.): Hódmezővásárhely története I. A legrégebbi időktől a polgári forradalomig. Hódmezővásárhely, 1984. (városi monográfia)
• Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
• Szerelmei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története. Hódmezővásárhely, 1900