A mai napon délelőtt 9 órától szakmai előadások, történelmi visszatekintések és érdekességeket tartalmazó beszédek formájában magas színvonalú ünnepség-sorozat zajlott a városháza dísztermében és a János téren álló Nagy András János kútnál. Az alkalom: városunk egyik legnagylelkűbb és legelismertebb történelmi alakjának, Nagy András Jánosnak 130 évvel ezelőtti tette: egy magánvagyonból önkéntes felajánlással megépített és a városnak 1884-ben átadott ivóvíz-kútnak az üzembe helyezése.
Ez volt városunk második fúrt kútja (elsőnek a Bakay kút tekinthető – amely ma a Cseresnyés kollégium mellett áll). A Nagy András János kút tízezrek életét könnyítette meg a XIX. századi Hódmezővásárhelyen. A felajánlást tevő – akinek önzetlen cselekedete gróf Széchenyi Istvánéhoz hasonló (aki mint tudjuk 1825-ben szintén magánvagyonából tette lehetővé az első Magyar Tudós Társaság felállítását) - vásárhelyi jobbágygyermekből lett módos gazda, és virilista. Nagy András János saját vagyonából ajánlott fel 20 ezer forintot a kút létrehozására azért, hogy szülővárosának lakói jó minőségű, tiszta ivóvízhez jussanak. Amikor a városvezetők döntése idején inkább egy gimnáziumot szerettek volna a kút helyett építtetni, így nyilatkozott: „ … a tudomány már sok fejet megzavart, de a víz még soha egyet sem.”
Az ünnepséget házigazdaként Szenti Tibor író, etnográfus, a köszöntőbeszéd előadójaként pedig Hegedűs Zoltán alpolgármester nyitotta meg. Beszédet mondott Csath Béla gyémánt okleveles bányamérnök, Harmat Péter a Csongrád Megyei Mérnöki Kamara tagja (és a Nagy András János kút helyreállítója), Dr Tombácz Zsuzsanna Csongrád megye tisztifőorvosa, Dr. Kozák Péter az Alsó-Tisza Vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság igazgatója és Harmat Árpád Péter történész (aki Fejér László címzetes főiskolai docens – a Magyar Hidrológiai Társaság Vízügyi Történeti Bizottságának elnöke - anyagát olvasta fel). Az előadások kitértek a kút létrehozásának előzményeire, körülményeire és a korabeli viszonyok - vízrajzi, természeti és egyéb körülmények – ismertetésére.
Csath Béla és Harmat Péter izgalmas előadásai a hallgatóság elé tárták a kút érdekességeit is. Megtudhattuk például, hogy Zsigmondy Béla gépészmérnök és kútfúró szakember alig egy év alatt – 1883 és 1884 közt - készítette el a napi egymillió liter vizet adó, 252,6 méter mély kutat. (Az ország legmélyebb fúrt ivóvízkútja egyébként Békéscsaba környékén található és 2500 méter mélységű. Ezt az információt Csath Béla osztotta meg velem, mint ahogyan azt is, hogy Európa legmélyebb ivóvízkútja a Kola félszigeten 12 km mélységű.) A Nagy András János kút percenként 694 liter jó minőségű, tiszta vizet adott. A Séegner Béla által homokkőből faragott nyolc szögletű medence átmérője 6 méter, közepén egy 1,3 méter magas mészkőoszlop, tetején pedig egy nagy és kisebb bronztányér kap helyet. A teteje tölcsérszerűen kiképzett, melyből régen függönyszerű zuhatagban folyt le a víz egészen az 1960-as évekig, amikor a kút vize elapadt. A kút jelentős térrendező szerepe és esztétikai értéke miatt „műemlék jellegű" minősítést, majd műemlék besorolást kapott.
Az előadások után a konferencia résztvevői és hallgatósága a kútnál folytatták a megemlékezést, megtekintve annak földalatti pincemúzeumát is. Ezt a különleges, kút alatti helyiséget - melyben az 1884-es kút egyik eredeti béléscsöve is megtekinthető volt - annak idején, a 80-as években Harmat Péter készíttette el, aki a Csongrád Megyei Vízmű helyi vezetőjeként a város számára szerette volna megmutatni a különleges létesítmény muzeális berendezéseit.
A sikeres nap végén a résztvevők azzal a szellemi „útravalóval” távozhattak, hogy Hódmezővásárhely múltjában mindig akadtak nagylelkű, a városukat szívükön viselő emberek, akik ha „csak” egy kúttal is, de hozzájárultak szeretett városunk fejlődéséhez.
Harmat Péter (Csongrád Megyei Mérnöki Kamara tagja)
A Délmagyar híre szerint Székkutas és Hódmezővásárhely között, a 47-es számú főút mentén húzódó kerékpárút nyomvonalában hét sírból álló gepida temetőt tártak fel a régészek. Az ásatásokat a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészei végzik. A munkát – amelyet a főút felújítása és a kerékpárút építése indokol – október utolsó hetében kezdték, és a napokban fejezik be. A feltárás legértékesebb anyagát egy hét sírból álló, 5. századi gepida családi temető adja, ahol nők, férfiak és gyermekek földi maradványaira bukkantak. A hír kapcsán érdemes megismerni a gepida nép történetét is. Kik voltak? Hogyan éltek? Honnan érkeztek és hová tűntek? Az alábbiakban igyekeztem érthető válaszokat adni a felmerülő kérdésekre.
Az oszmánok 1396-ban, a nikápolyi csatában aratott győzelmükkel nagyrészt meghódítottnak tekinthették a Balkánt. A Boszporusztól az Al-Dunáig övék volt szinte minden a Balkánon, a szerbiai és boszniai területek egy kisebb részétől eltekintve. Készülődhettek a „zsíros zsákmánynak” ígérkező Magyarország, mi több Ausztria meghódítására is. Ekkor azonban Timur Lenk mongoljainak váratlan és elseprő erejű támadása keresztülhúzta számításaikat. Az órási offenzíva, mely az Oszmán Birodalmat keletről érte - vagyis mondhatni "hátba döfte a másik oldalra összpontosító törököket - magának a szultánnak is vesztét okozta. A támadás iszonyú pusztítást okozott az Oszmán Birodalomban és hosszú időre elvette törökök kedvét a háborúktól. Persze a török hódítások megtorpanása haladékot jelentett Magyarország számára is. Hazánk időt nyert arra, hogy felkészüljön az előbb-utóbb újból meginduló török támadásra.
A régi, hódmezővásárhelyi mesterségek közé tartozott a rézművesség is, melyet bár soha nem lehetett a legjellemzőbb helyi mesterségek közé sorolni – mint például a majolikakészítést vagy a kocsigyártást - mégis a város történetének egyik érdekességét jelentette. A „régi vásárhelyi mesterségek” cikksorozatom keretében ezúttal a hódmezővásárhelyi rézművességet szeretném bemutatni. risztus előtt 3500 táján jutott el a Kárpát-medence területére a Kaukázusban kialakult kétrészes formában, öntéssel készülő réztárgyak kultúrája. Az erdélyi rézlelőhelyek közelsége miatt kialakult nemcsak a kész dísztárgyak, hanem a rézérc cserekereskedelme is.
A Károlyiak birtokai kezdetekben csak Szatmár megyében létesültek, mégpedig első uradalmi központjuk Nagykároly környékén. (Nagykároly ma Romániához tartozik Carei néven, és a határ közelében, Debrecentől 70 km-re található.) A Károlyi család gyorsan bővítette birtokainak számát és a társadalmi ranglétrán is gyorsan emelkedtek. A török időkben elérték a bárói rangot is, amikor 1609-ben Károlyi Mihály Szatmár megye főispánja lett. A család első nagy őse tehát az 1585-ben született és 1626-ban elhunyt Károlyi Mihály volt. Az ő unokája Károlyi Sándor tovább növelte a dinasztia hírnevét, amikor II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának legfőbb tábornoka lett. A magyarság Károlyi Sándornak köszönhette a méltányos szatmári békét (1711 április 30.) mely teljes büntetlenséget biztosított a szabadságharc minden résztvevőjének. A család ekkor, vagyis 1712 tavaszán - a szabadságharc után egy évvel - emelkedett grófi rangra és szerzett számtalan újabb birtokot szerte az országban. 
Hódmezővásárhely 1723-ban került a Károlyi család birtokába, mint fontos alföldi terület. Erre az időszakra a dinasztia már olyan sok uradalom felett rendelkezett szerte az országban, hogy azok igazgatása és irányítása csak tiszttartók és jószágigazgatók segítségével volt lehetséges. A tiszttartók olyan megbízható és tanult földesúri alkalmazottak voltak, akik a birtokosok nevében teljes uradalmak vezetésével, irányításával voltak megbízva. Ők döntöttek gazdálkodási kérdésekben, képviselték a földesúr érdekeit, számadásokat vezettek a földesúri bevételekről, jelentéseikben számoltak be az adott évi aratás megkezdéséről, az elért terméseredményekről és megannyi más dologról. Persze a tiszttartók teljes feladatköre még kiterjedtebb volt: ők szedték be például az évi járandóságokat az uradalom bérlőitől, azaz a molnároktól, serfőzőktől és kocsmárosoktól. Sőt, a tiszttartók bizonyos bírói jogkörökkel is rendelkeztek: megbüntették a káromkodó parasztokat, köröztették az elszökött jobbágyokat, összeírták az új telepeseket és zselléreket, és ha egy jobbágy törvényes örökös nélkül halt meg, javait az uradalom nevében lefoglalták. 
Mindezeken túl a tiszttartók Szent Márton napján (november 11.) részt vettek a falubeli bíróválasztáson, és elfogadták a megválasztott bíró esküjét, Szent György napján (április 24.) pedig végigjárták a falu határát, és ellenőrizték, hogy a határkövek a helyükön vannak-e, ha szükséges volt, helyreigazították őket. Szüretkor ügyeltek arra, hogy a bort és a mustot tiszta hordókban tárolják, a megtöltött hordók számát pontosan feljegyezték. Figyeltek a kocsma tisztán tartására, és az italmérés jogát jogtalanul gyakorlókat megbüntették. Vigyáztak az erdőkre, ha szükséges volt, még őröket is állítottak. Figyelték az uradalmi épületek állapotát, és javították azokat, a már használhatatlan holmit (bocskorokat, szőrméket stb.) eladhatták vagy más célra hasznosíthatták. A falu határában lévő halastavakat és az azokon lévő gátakat karbantartották, a vermekben tárolt gabonát évenként ellenőrizték és szellőztették.
A pestis 1709-1739 között, a kolera 1831-ben sok áldozatot követelt Hódmezővásárhelyen. 1717-ben 600 ház volt a városban. A babona, kuruzslás, népi gyógykezelés volt az egyetlen védekezés. 1802-ben csak himlő elleni védőoltás, ennek ellenére tömegesen szedte áldozatait.
