Harmat Árpád Péter írása .

A Délmagyar híre szerint Székkutas és Hódmezővásárhely között, a 47-es számú főút mentén húzódó kerékpárút nyomvonalában hét sírból álló gepida temetőt tártak fel a régészek. Az ásatásokat a szegedi Móra Ferenc Múzeum és a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum régészei végzik. A munkát – amelyet a főút felújítása és a kerékpárút építése indokol – október utolsó hetében kezdték, és a napokban fejezik be. A feltárás legértékesebb anyagát egy hét sírból álló, 5. századi gepida családi temető adja, ahol nők, férfiak és gyermekek földi maradványaira bukkantak. A hír kapcsán érdemes megismerni a gepida nép történetét is. Kik voltak? Hogyan éltek? Honnan érkeztek és hová tűntek? Az alábbiakban igyekeztem érthető válaszokat adni a felmerülő kérdésekre.

A részletek előtt egy dolgot érdemes leszögezni: a gepida nép a Krisztus utáni 5. és 6. században (400 és 568 közt), - vagyis néhány évszázaddal honfoglalásunkat megelőzően - virágzó, kiterjedt és erős államot hozott létre a mai Tiszántúlon és Erdélyben. Félelmetes harcosok voltak, ezüstpénzt verettek, gyönyörű edényeket, aranykarkötőket készítettek és erős, kétélű kardokkal, egyedi pajzsokkal vívták csatáikat. Hatalmas népek tudták csak legyőzni őket - mint a hunok és az avarok. Emlékeik Vásárhely és Szentes vidékén ma is felfedezhetőek.

A gepida egy germán etnikum volt, mely a Krisztus előtti időkben formálódott önálló néppé feltételezhetően Skandinávia területein. A római és bizánci források szerint a gepidák később Észak-Európa tájairól délebbre húzódtak – talán az éghajlatváltozások miatt – mégpedig a Visztula környékére. Itt kerültek szorosabb kapcsolatba a szintén germán eredetű, így velük rokonságban álló gótokkal. A két nép viszonya nagyon hamar ellenséges lett és a kisebb lélekszámú gepidák valószínűleg a háborúskodások miatt döntöttek arról, hogy tovább vándorolnak délre, mégpedig egyenesen a Kárpát-medencébe. Mindez a Krisztus előtti 3. században történt.

A gepidákról a gót történetíró Iordanes írásaiból is sokat megtudhatunk. Például azt, hogy önmagukat „gazdag, bőkezű” névvel illették. Szintén Iordanes írta le, hogy a gepidák Fastida nevű királyuk vezetésével telepedtek le a Felső-Tisza és Szamos vidékén. Amikor a rómaiak feladták a szomszédos Dacia tartományt (Kr.u. 271-ben) a megszállásból kimaradt gepidák kísérletet tettek arra, hogy a kiürített provinciát elfoglalják. Ám a nyugati gótok 291-ben véres vereséget mértek rájuk. Ezután másfél évszázadig nem hallunk róluk. Az minden esetre biztos, hogy a vereségek hatására gepidák törzsszövetsége felbomlott és ezzel a gepida nép megszűnt, mint önálló hatalmi tényező. A Kárpát-medencébe való behatolásuknak régészeti emlékei a 4. század második felétől - végétől mutathatók ki a Felsõ-Tisza vidéken, illetve a Körösök felső folyása mentén. Ebben az időszakban jelentek meg a Kárpátok területén a hunok, akik a korábban legyőzött osztrogót alattvalóikkal hódoltatták meg őket a 400-as évek elején. A gepidák a hunok befolyásos és tisztelt vazallusaivá lettek. A későbbiekben hun seregeknek szinte minden csatában fontos és ütőképes részét alkotta a gepida gyalogság.

Erős, virágzó Gepida Királyság (454-551)

Krisztus után 450 -ben a gepidák szállásterületei - a Hun Birodalmon belül - egészen az Al-Dunáig terjedtek. Folyamatosan erősödtek és nyugat felé terjeszkedve megjelentek Hódmezővásárhely vidékén, sőt még a Dráva – Száva területein is. Hamarosan a Hun Állam legütőképesebb és legjelentősebb népét alkották. Attila, hun uralkodó váratlan halála után azonban a Hun-Birodalom teljes anarchiába süllyedt. Az Attila-fiak közt testvérháború kezdődött, amibe a gepidák is beavatkoztak. Nagy vezérük Ardarich 454-ben a Nedao melletti csatában legyőzte a hun-osztrogót-alán sereget és ezzel jogot formált a hunok Kárpát-medencei területeire. A gepida törzsek birtokba vették a Kárpát-medence keleti felét, Dáciát, és a Kelet-Római Birodalommal szövetséget kötve erős királyságot hoztak létre. Ez a gepida állam kerek száz esztendőn keresztül virágzott a későbbi Nagy-Magyarország keleti részén.

Az 5-6. század fordulójára azonban megromlott a Kelet-Római Birodalom viszonya a gepidákkal, és Bizánc a longobárdokat „bérelte” fel ellenük. A döntő jelentőségű gepida-longobárd összecsapásra végül Krisztus után 551-ben került sor, valahol Sirmiumtól nyugatra. (Sirmium, vagy Szávaszentdemeter Belgrádtól 70 km-re nyugatra fekszik.) Az ütközetet elvesztették a gepidák, de Sirmiumot átmenetileg megtarthatták, sőt fővárosukká is tehették. Ebben a virágzó időszakban a gepidák még ezüstpénzt is verettek. (Ezen érmék voltak a Kárpát-medence első kora középkori pénzei). A 6. század második fele válságokat hozott a gepidák számára. A hunokat túlélt germán nép új ellenséggel találta magát szemben, mégpedig az avarokkal. A longobárdok és avarok erős szövetséget kötöttek egymással és közösen nagy vereséget mértek a gepidákra (Asfeldi csata: 567) Ekkor a gepida nép három részre szakadt: a sirmiumiak és a gepida uralkodó Bizánc szolgálatába állt, egy másik részük behódolt a longobárdoknak, legnagyobb részük pedig avar uralom alá került. Ezzel megszűnt a gepida állam, és népük lassan – fokozatosan beolvadt a környező etnikumok tengerébe. Legnagyobb részük az avarok közé keveredve vesztette el önálló etnikumi jellegét, ám leszármazottaik valószínűleg még megélték a frankok 791 -es nagy támadását, majd az Avar Állam teljes összeomlását 803-806 között. Az Avar Birodalom végét egyébként a bolgárok 803 -as hadjárata okozta, amit néhány évtizeddel később a kalandozó magyarok megjelenése követett. Honfoglaló őseink egy ideig egészen biztosan együtt éltek az avarokkal és lehetséges, hogy köztük még akadtak gepida hagyományokat őrző emberek is. A gepidák emlékanyagai, sírjai, tárgyai megmaradtak napjainkra, és ez esélyt nyújt arra, hogy kicsit jobban megismerjük ezt az érdekes népet.

Megmaradtak a fejlett gepida fazekasságról tanúskodó gyorskorongon készített, pecsételt díszű edények sokasága és az állatcsontból készített kétoldalas csontfésűk is. Sőt, a gepida fejedelmek díszes ezüstkancsói, hagymagombos aranyfibulái, tömör aranykarperecei, míves aranygyűrűi, rekeszdíszes aranyveretei és csatjai is a hazai múzeumok készleteit gyarapítják. A gepida harcosok sírjaiból nehéz, kétélű kardok, vas-dudoros pajzsok, lándzsák is előkerültek, melyek a különleges nép harcmodoráról árulnak el sokat.

Fontosabb gepida lelőhelyek (forrás: szentesinfo.hu): 1. Bökénymindszent (Magyartés-Zalotai oldal) 2. Berekhát, Dancsik Gergely és Rókus földje 3. Gógánypart 4. Kökényzug, Molnár föld 5. Nagyhegy 6. Kossuth tér, Központi Gyógyszertár 7. Kossuth u. 3. 8. Kossuth tér, Petõfi utca 1. 9. Rákóczi u. 153. 10. Kántorhalom 11. Sárgapart 12. Szentilona 13. Ficsórhalom 14. Belsõecser 15. Berekhát 16. Berekhát, Fekete-tanya 17. Berekhát, Kórógy-éri Fõcsatorna 18. Lapistó, Fábiánsebestyéni út.

Harmat Árpád Péter

 Korábbi cikkeink:

• 9.Vásárhely a török időkben - 2014.11.21.
• 8.Hódmezővásárhely az 1848/49 -es harcokban
• 7.Régi vásárhelyi mesterségek: a rézművesség
• 6.A vásárhelyi Károlyi-ház története - 2014.10.26.
• 5.A Fekete Sas története - 2014.10.21.
• 4.A református ótemplom kőkerítése - 2014.10.04.
• 3.Régi vásárhelyi mesterségek - 2014.10.04.
• 2.A város kórház története - 2014.10.04.
• 1.Nagy András János élete - 2014.10.04.

Harmat Árpád Péter írása .

Az oszmánok 1396-ban, a nikápolyi csatában aratott győzelmükkel nagyrészt meghódítottnak tekinthették a Balkánt. A Boszporusztól az Al-Dunáig övék volt szinte minden a Balkánon, a szerbiai és boszniai területek egy kisebb részétől eltekintve. Készülődhettek a „zsíros zsákmánynak” ígérkező Magyarország, mi több Ausztria meghódítására is. Ekkor azonban Timur Lenk mongoljainak váratlan és elseprő erejű támadása keresztülhúzta számításaikat.  Az órási offenzíva, mely az Oszmán Birodalmat keletről érte - vagyis mondhatni "hátba döfte a másik oldalra összpontosító törököket - magának a szultánnak is vesztét okozta. A támadás iszonyú pusztítást okozott az Oszmán Birodalomban és hosszú időre elvette törökök kedvét a háborúktól. Persze a török hódítások megtorpanása haladékot jelentett Magyarország számára is. Hazánk időt nyert arra, hogy felkészüljön az előbb-utóbb újból meginduló török támadásra.

Ezen időszakban építette meg Luxemburg Zsigmond a híres, és sokáig védelmet biztosító déli végvári vonalat, mely Szörényvártól egészen az Adriáig húzódott. Közben 1456-ra a Török Birodalom újra megerősödött, az eltelt 50 év alatt kiheverte a mongolok okozta traumát és újjáépítette birodalmát. A Magyarország elleni nagy offenzíva nem is késett sokáig. Ám Nándorfehérvár ellenállt a nagy támadásnak és Hunyadi Jánosnak köszönhetően megvédelmezte országunkat.

A nándorfehérvári hős fiának, Hunyadi Mátyásnak az uralkodása idején - 1474 telén - a szendrői török pasa Erdélyen át az Alföldre is kijutott és végigpusztította Hódmezővásárhely vidékét is. Végül Mátyás 1483-ban békét kötött a törökkel, és ez a béke – folyamatos hosszabbításokkal - egészen 1520-ig tartott. Ekkor azonban II. Lajos megtagadta a béke további érvényesítését. Döntése mögött téves helyzetértékelés húzódott meg. A magyar uralkodó azt hitte ugyanis, hogy a korábbi erőskezű szultán elhalálozását követő helyzetet kihasználva visszafoglalhat majd néhány délvidéki várat. Ám nagyot tévedett, az új szultán Nagy Szulejmán erősen kézben tartotta birodalmát és nagyarányú hódításokra készült.

Török támadás a Magyar Királyság ellen

 A törökök 1521-ben hatalmas erőkkel támadva bevették Szabácsot, Nándorfehérvárt, majd 1526 augusztus 29-én Mohács mellett legyőzték Magyarország teljes haderejét is. (A csatában elesett a magyr király is.) A zavaros helyzetben a nemesség két tábora két külön királyt választott meg: Habsburg Ferdinándot és Szapolyai Jánost. A két uralkodó polgárháborúban esett egymásnak, mely éven keresztül tartott. Közben a török felégette Szegedet, és végigdúlta az egész délvidéket. Ráadásul megjelent egy új erő is: Cserni Jovan, aki szerb, román és magyar parasztokból szervezett serege Szapolyai ellen fordult. A magyar uralkodó csak 1527 nyarán tudta legyőzni Jovant, akinek rövid életű, ám jelentős számú seregében vásárhely környéki parasztok is harcoltak.

 Ami Hódmezővásárhelyt illeti: városunk birtokosait megosztotta a két király kérdése. A legnagyobb földeket birtokló nemesek egyik része János királyt támogatta, ilyen volt például Jaksics György és Dóczy János, mások viszont Ferdinánd mellé álltak (pl. Losonczi Zsigmond és Csulai Móré László)

A polgárháborút végül Ferdinánd nyerte, az ország mégis János királyé lett. Ennek oka az volt, hogy Szapolyai a török támogatását kérte, és egyezséget kötött a szultánnal. Szulajmán vazallusául fogadta János királyt és kiűzte a Habsburgokat. Ezzel az ország a törökök vazallus állama lett. Az 1529-től egészen 1541-ig fennálló sajátos állapot azt jelentette, hogy bár névleg saját uralkodó alatt, megszállás nélkül „működött” az ország, valójában a török rendelkezett felette és a szultán adót kérhetett a magyaroktól.

Hódmezővásárhelyen a vazallus királyság időszakában a János király hivatalai működtek. Pöstyéni Gergely 1527-ben elérte, hogy a Ferdinánd-párti Csulai Móré László birtokait - így Hód-vásárhelyt is – neki adományozza.

A három részre szakadás

 Szapolyai a halálos ágyán területeit fiára hagyományozta, ezzel megszegte a Ferdinánddal 1538-ban megkötött váradi alkut. (Az 1538-as Váradi békében a Habsburgok elismerték Szapolyait, ám kikötötték, hogy halála után Magyarország a Habsburg dinasztia kezébe kell, hogy kerüljön.) Így János király amikor fiára és nem Ferdinándra hagyta az országot, megsértette a Habsburg érdekeket. Válaszul Ferdinánd Budára támadt. Az osztrákokat Török Bálint ugyan elűzte, de a szultán mégis Buda megszállása és az ország meghódítása mellett döntött! Szapolyai fia, János Zsigmond a szultán vazallusaként megkapta Erdélyt és a keleti megyéket, a középső részeket a török szállta meg, a nyugati és északi megyéket pedig a Habsburgok birtokolhatták.

Hódmezővásárhelyt az első felosztás Erdélyhez sorolta, ám később a török hódítások során 1552-re a Hódoltság része lett. A temesvári vilayet csanádi szandzsákjához tartozott, mégpedig a 3 nahije közül az egyiknek lett a központja.

 Az országban a későbbi években a török hódoltság kiszélesítése zajlott: az 1543-1547 közti támadások Esztergom, Visegrád, Pécs, és Székesfehérvár megszerzésére irányultak. Később az 1552-es hadjáratban már Temesvár, Lugos és Drégely került a törökök kezére, majd 1566 –ban Szigetvár is.

A budai török megszállást követően Fráter György, a gyermek király, János Zsigmond gyámja a titkos Gyalui alkuban egyezett meg Ferdinánddal: visszaszerzik Budát és az országot keresztény kézben egyesítik. Ám az osztrákok kudarcot vallottak, és a török válaszul újabb várakat hódított meg, a már említett 1543-47 közti harcokban. Ferdinánd bár az alku rá eső részét nem tudta betartani, mégis bevonult Erdélybe. A török bosszúra készült! Az 1552-es török hadjáratban két török haderő vett részt: Kara Ahmed másodvezér Drinápolyból kiindulva Erdélyt támadta, míg Hadim Ali budai pasa Veszprémet és a Buda környéki várakat foglalta el.(Elesett: Szécsény, Drégely, Nógrád) A két török sereg Szolnoknál egyesülve támadt Egerre, melyet a 38 napos ostromban Dobó István védett meg.

Az utolsó hadjárat és a béke: 1566-ban Szulejmán Szigetvárt támadta, mely Zrínyi Miklós hősies helytállása ellenére elesett. II. Szelim és I. Miksa 1568-ban a Drinápolyi békében végül a fegyvernyugvásról döntöttek. (23 évre béke lett Magyarországon.)

A török - magyar határt mindkét fél sorozatosan megsértette és a Boszniai pasa elesett Sziszek ostrománál. A szultán háborút indított. A 15 éves háború első nagy török támadásában elesett Sziszek vára és az oszmánok bevették Veszprémet és Várpalotát. Ugyanakkor Pálffy Miklós visszafoglalta a Nógrád megyei várakat. A második török támadás 1594 –ben indult és rögtön bevette Győrt, mely 4 évre került a szultán kezébe. Válaszul török elleni szövetség alakult Prágában, mégpedig Ausztria, Magyarország, Erdély és a román fejedelemségek részvételével.

A 15 éves háború harmadik török támadása 1596 –ban vette kezdetét. Az oszmán támadásnak előbb Eger vára esett áldozatául, majd II. Mehmed Mezőkeresztesnél legyőzte a Prágai-szövetséget. Ennek hatására Báthory Zsigmond visszatért a török hűségére. Válaszul Ausztria 1600-ban megszállta Erdélyt. A megszállás nyomán kirobbanó Bocskai szabadságharc kiszorította az osztrákokat Erdélyből. A háborúkat a Zsitvatoroki és Bécsi béke zárta le: Kanizsa, Eger török kézre került, viszont a nógrádi várak a magyarok kezére jutottak.

Hódmezővásárhelyt és környékét illetően elmondható, hogy a 15 éves háború óriási károkat okozott az egész Délalföldi régiónak, főként az 1596-os tatár pusztítás. Sok jobbágy állt be az erdélyi-, vagy hajdú seregekbe, falvak néptelenedtek el, és Hód-Vásárhely lakossága is jelentősen visszaesett. A háború előtti 420 adózó helyett a háború után mindössze 300 adózó háztartásfő szerepelt a nyilvántartásokban. Körülbelül 1500 lakos szerepelt a defterekben. (defter = török adóösszeírás)

A mindennapi élet és birtokviszonyok Hódmezővásárhelyen

 Vásárhely 1552-ben került a temesvári vilayethez, ahol a csanádi, majd 1566-tól a szegedi szandzsák egyik nahije központja lett. Azonban a városban nem volt török helyőrség, és kádi (bíró) sem viselt hivatalt, így a XVI. század végétől megszűnt nahije központnak lenni. A törökök engedték helyi hatóságok működését: városi tanács, adószedő bíró, vásárbíró, borbíró, székbíró (mészárszékek), jegyző, városhadnagy, utcakapitányok. (Szent György napi bíróválasztások szokása – április 24-én.)

 Vásárhely kiterjedt önkormányzatiságot kapott, vagyis rendelkezett adó beszedés, rendfenntartás, igazságszolgáltatás, vallásszabadság és önigazgatás jogával. Ezt támasztja alá, hogy amikor 1722-ben Károlyi Sándor lett a város ura, a lakosság kérelmezte Hódmezővásárhely korábbi szabadságjogainak fenntartását. Fennmaradt az a dokumentum, mely a kérelemhez csatolta az említett jogokat.

Vásárhely a XVI. században olyan hász-birtok volt, melyet magas rangú tisztségviselőknek, katonáknak adtak szolgálati birtokként. Később már szultáni hász-birtok lett. A város lakossága a nagy háborúk közti időszakokban intézhette saját ügyeit, békésen kereskedhetett, gazdálkodhatott, a török hatóság sem- mibe nem szólt bele. Az igazi gondolat „csak” a háborúk és az adók jelentették.

 Az adózás kérdése Vásárhelyen

A Hódoltság területén, így Vásárhelyen is kettős adózás volt a jellemző: vagyis adót kellett fizetni a török felé és a magyar földesurak felé is. A törökök a defterek (adóösszeírások) alapján többféle adót szedtek:

•  Harádzs (dzsizje) nem muszlimok adója
• Kuburi-pénz, azaz rendkívüli hadiadó
• Szpáhik (török földesurak) adója (kapuadó)
• Bégnek fizetendő 10-ed (egyházi 10-ed helyett)
• Állami robot (hadiszállítások, erődítések)
• Hivataloknak adott „kötelező” évi ajándék

A törököknek fizetett adókat egészítették ki a földek eredeti tulajdonosainak – a magyar földesuraknak - fizetett adók. Ezeket eleinte portyákkal betörve szedték össze, később a falvak önként vitték el a végvárakba. A magyar földesurak megőrizték beleszólási jogaikat a parasztság peres ügyeibe is, sőt a magyar vármegyei szervek is működtek. A XVII. században szedték az egyházi tizedet is. Vásárhelyen a csanádi és váci püspöknek kellett fizetni, és a gyulai vár szedte be.

A gazdasági helyzetet illetően a XVI. századi Vásárhelyen a lakosság 78%-a gazdálkodásból élt, 9% volt a földtelen zsellérek, és 13% a kereskedők, iparosok aránya. A gazdálkodók ¾ -e gabonával foglalkozott, főként búzát, árpát és kölest termesztett. A XVII. századra a vásárhelyiek majdnem fele szőlőtermesztéssel is foglalkozott. Ám mindezek mellett a vásárhelyi gazdasági élet alapját a magyar szürke szarvasmarha-tartás jelentette, kifejezetten hústermelés céljából. A külterjes, rideg marhatartás érdekében a város határát a végtelenségig igyekezték kitolni. Városunkon és annak közelében több marhahajtó út haladt keresztül.

 A meghizlalt jószágokat a hajtók (hajdúk) terelték el a szabad királyi városokba, bányavárosokba, vagy végvári őrségekbe. Kedvelt célpont volt Szolnok, Vác és Buda is. Az egyéb állattartás jelentősége elmaradt a marha mellett: a lakosság 25% -a tartott juhot, 45% -a disznót, és a 9% volt a méhészek aránya. Vásárhely egy közepes méretű, de alföldi viszonylatban jómódú, önálló város volt a török időkben.

Az erdélyi állapotok

 A zsitvatoroki béke után Erdélyben a békés fejlődés kora következett Bethlen Gábor és I. Rákóczi György alatt. Kialakult Erdély ipara, virágzott a kereskedelem, és a 30 éves háborúkba történő bekapcsolódás is győzelmeket hozott. II. Rákóczi György (1648-1660) szakított elődei politikájával, és a töröktől független, önálló döntéseket hozott. Engedély nélkül támadta meg Lengyelországot mellyel kivívta a szultán haragját. Mivel a török parancsára sem távozott a hatalomból az oszmánok háborút indítottak Erdély ellen. Magyarországon Zrínyi Miklós – a szigetvári hős dédunokája – összefogást keresett Erdéllyel, ám Rákóczi György 1660-ban elesett Váradnál. Az új erdélyi fejedelem Kemény János kapott némi segítséget Ausztriától, de ez már nem segített Erdélyen. A lázadó Erdély támogatása miatt a törökök 1661-ben háborút kezdtek Magyarország ellen. A harcok hőse Zrínyi lett, aki híres téli hadjáratában (1664-ben) egészen Eszékig Tört be a török területekre. Ám Ausztria cserbenhagyta hazánkat és a győzelmek dacára békét kötött Vasváron a törökkel, mert nyugaton háborúra készült XIV. Lajossal.   Ez a korszak már a kurucmozgalmak éveit hozta. A cserbenhagyás ellen összeesküvésekkel (Wesselényi-mozgalom) és Thököly Imre vezetésével kuruc mozgalmakkal válaszolt az ország.

 A török kiűzése

 IV. Mehmed szultán 1683 tavaszán végzetesen elbízva magát, Bécs elfoglalására adott parancsot Kara Musztafa nagyvezírnek. Az ostrom azonban sikertelen volt, Sobieski János, Lotaringiai Károly, és Starhemberg gróf felmentették a várost. Megalakult a Szent Liga, mely ellentámadásával megkezdte a török kiűzését Magyarországról.

 XI. Ince pápa elérte 14. Lajosnál az ideiglenes francia – osztrák békét annak érdekében, hogy Ausztria teljes hadereje bevethető legyen a harcokban. A keresztény seregek megindultak hazánkban, és 1686 szeptember 2-án végre felszabadult Buda, majd az év végére a Felvidék és az Alföld nagy része is. A háború első szakaszát a délvidéken Siklós közelében a nagyharsányi győzelem zárta le 1687-ben.

A török elűzése Vásárhelyről

Vásárhely vidékéről 1686-ra űzte el a törököket Veterani Frigyes tábornok, aki Szentes-Vásárhely közt ütközött meg a Szeged visszafoglalására igyekvő török-tatár sereggel. 1688-1695 közt Vásárhely elszenvedte története legnagyobb pusztítását: Előbb Thököly a visszatérési kísérletekor sarcolta meg, majd a császári csapatoknak rekviráltak itt élelmet, végül 1693-ban egy 4 ezres tatár sereg pusztította. A város lakosai a környező településekre menekültek.

A harcok második szakaszában (1689-1699) 14. Lajos féltékenyen szemlélte Ausztria sikereit, így megszegve a pápának tett ígéretét, megtámadta vetélytársát. Emiatt I. Lipót kénytelen volt jelentős csapatokat elvonni a török elleni harcoktól. A török kiűzése 10 évvel kitolódott. Döntő csata: 1697-ben Zentánál zajlott. Savoyai Jenő győzelme után a karlócai béke (1699) lezárta a háborút. (Temesköz: 1718)

A háborúk okozta pusztulás felülmúlt a 15 éves háborúét. Vásárhely lakossága 321 családról (kb. 1600 lakosról) alig 160 családra csökkent (800 lakos). Összességében Hódmezővásárhely helyzete vegyes volt a török időkben: bár kiváltságokat élvezett és fontos közigazgatási központként működött a háborúk és a tatár pusztítások jelentősen visszavetették, és lakosságát felére csökkentették.

Harmat Árpád Péter

Korábbi cikkeink:

• 8.Hódmezővásárhely az 1848/49 -es harcokban
• 7.Régi vásárhelyi mesterségek: a rézművesség
• 6.A vásárhelyi Károlyi-ház története - 2014.10.26.
• 5.A Fekete Sas története - 2014.10.21.
• 4.A református ótemplom kőkerítése - 2014.10.04.
• 3.Régi vásárhelyi mesterségek - 2014.10.04.
• 2.A város kórház története - 2014.10.04.
• 1.Nagy András János élete - 2014.10.04.

Harmat Árpád Péter írása .

Kossuth Lajos 1848 október 3 –án jött el először Hódmezővásárhelyre, egy esős napon. Mintegy 20 ezer ember előtt tartott beszédet, melynek célja az volt, hogy több más városhoz hasonlóan itt is parasztokat, polgárokat toborozzon a magyar hadsereg számára. Hódmezővásárhely óriási áldozatvállalással vett részt a szabadságharcban: több ezer nemzetőrt, majdnem ezer újoncot, termény és pénzadományokat, 200 szekeret, és sok ezer kenyeret adott az oroszokkal és osztrákokkal harcoló magyar főseregnek. A vásárhelyi katonák büszkeséget és dicsőséget szereztek városunknak. A harcok utolsó napjaiban, amikor a magyar fősereg Szegednél lett összevonva, Városunk etette, itatta és látta el mindennel az 57 ezres magyar hadsereget. Ebben a posztban városunk 1848/49-es történetéről írok, melyhez azonban muszáj az országos eseményeket is kicsit felelevenítenem. Az elkövetkezőkben az országos események közt írom le a hódmezővásárhelyi vonatkozásokat, reményeim szerint érdekes, élvezhető (és követhető) formában.

Gróf Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc és a liberális magyar nemesség 1830 és 1848 közt (reformkor) megalkotta az új polgári állammá alakulás legfőbb követeléseit. Az 1848 tavaszi forradalmak hatására pedig a Habsburgok átmenetileg meghátráltak. V. Ferdinánd 1848 április 11-én szentesítette az úgynevezett „áprilisi” törvényeket! Ezek alapján hazánk polgári állammá alakult és a birodalmon belül jelentős önállóságot nyert! Úgy tűnt hazánk győzött, vagyis vértelen módon elérte szabadságát, birodalmon belüli önállóságát és modernizációját.

Csakhogy korai volt az öröm. A bécsi udvar átmeneti meghátrálását az a forradalmi hullám okozta, mely a Bécs és Pest mellett a Habsburgok itáliai birtokain is fellángolt. Ám 1848 nyarára a császár úrrá tudott lenni a bajokon. A kormányzat kiegyezett a bécsi forradalmárokkal, majd a birodalomra nézve legveszélyesebb itáliai felkeléseket is leverte. Radetzky tábornok 1848 július 25 –én Custozzónál végleg megfutamította a császár-ellenes erőket. Ezzel óriási fordulat állt be az osztrák-magyar viszonyban is: 1848 nyarának végén a magukat most már biztonságban érző Habsburgok minden további együttműködést elutasítottak a magyarokkal. Elzárkóztak az önálló magyar hadsereg létrehozásának elfogadásától és az önálló magyar pénzügyi rendszer engedélyezésétől is. Nyilvánvalóvá vált: visszakozni akarnak és a magyarok visszakényszerítését tervezik, korábbi helyzetükbe.

Közben 1848 júliusában az új választójogi törvény szerint – mely nem csupán a nemeseknek adott választójogot – összeült az új, népképviseleti országgyűlés. Itt Kossuth elmondta, hogy Bécs várhatóan vissza fogja vonni Magyarország kivívott alkotmányát és a nemzetiségek révén harcot fog kezdeni a magyarok ellen. Pénzt illetve katonát kért a védekezéshez. Az országgyűlés megadta amit kért és a harc mellett döntött! Ami Bécs stratégiáját illeti: Ausztria kihasználta, hogy a nemzetiségek önállósodásuk elutasítása miatt szembefordultak a magyarokkal. Mivel időre volt szüksége a magyarok megfékezéséhez, előbb a nemzetiségeket uszította hazánk ellen. Támogatni kezdte a szerb, a horvát és a román mozgalmakat, így a három nemzet végül 1848 nyarán és őszén fegyverrel támadt a magyarokra. Hittek abban, ha legyőzik a magyarokat, akkor Bécs megadja majd nekik a várva várt önállóságot.

Ami a szerbeket illeti, 1848 áprilisától saját vajdaságot követeltek, ennek elutasítása után szembeszálltak a magyarokkal. Június 12-én kitört a szerb felkelés az egész délvidéken. A horvátok, a másik jelentős nemzetiség Josip Jellasics bán vezetésével nem ismerték el a Batthyány kormányt és osztrák bátorításra 1848 szeptemberében megtámadták hazánkat. Elkezdődött a szabadságharc. Pákozdnál azonban Jellasics szeptember 29-én jelentős vereséget szenvedett és seregével Bécs felé kellett menekülnie. A harmadik fontos magyarországi nemzetiséget a románok alkották. Ami őket illeti: szeptember 16-án balázsfai gyűlésükön érvénytelenítették Erdély és Magyarország unióját és felkelést indítottak a magyarok ellen. Mindezt osztrák katonai támogatással! 1848 őszére világossá vált tehát, hogy az osztrákok és a magyar-ellenes nemzetiségek közt nemzetiségek támadását egy sokkal jelentősebb offenzíva fogja követni, mégpedig az osztrák császári hadsereg rohama.

Kossuth aktivizálta magát: elrendelte, hogy a nemzetőrök mellet honvédsereg is létrejöjjön, mégpedig 10 honvéd zászlóalj megalakulásával. Szeptember 24-én megkezdte első alföldi toborzó útját: Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét, Abony, Szolnok útvonalon. Később, szeptember 29-én kezdődött második toborzóútja. Közben szeptember 16 –án létrehozta az Országos Honvédelmi Bizottmányt, majd október 8-án a végrehajtó hatalmat a Batthyány kormány helyett az OHB kezébe tette. Később elrendelte, hogy az osztrák határon állomásozó sereg indítson megelőző támadást Bécs ellen, a bécsi forradalmárok megsegítésére. Ekkor, október 30 –án került sor a schwechati magyar vereségre.

Vásárhely feladatai a szabadságharcban

1848 tavaszán a majd 40 ezer lakosú Hódmezővásárhellyel szemben az OHB a következőket várta el:

• 1848 júniusában 2760 nemzetőr mozgósítását a délvidékre
• Toborzás a szegedi (3-as számú) honvédzászlóaljba
• 1848 augusztusában 300 nemzetőr elindítása az óbecsei harcokba
• Negyedévente 141 újonc adása a honvéd és nemzetőrseregekbe. A városnak 1848 szeptembere és 1849 júliusa közt 600 újoncot kellett volna adnia, ám e helyett összesen 825-öt katonát adott!
• Honvéd Egyesület alakítása (1848 szeptemberében) mely segíti az OHB politikáját (gyűjtések, kémek-spekulációk elhárítása … stb)
• Termény és pénzadományok, iparos termékek előteremtése 1848 őszén és telén a Tisza mögötti honvédseregeknek.
• Beszállásolás. A szabadságharc alatt átlag 800 katonát láttunk el.
• A csapatok számára szekerek biztosítása. A város 200-at adott.
• Honvédkórházak és hadifogoly szállások fenntartása. Honvéd kor-házból három is működött a városban.
• A mozgó nemzetőr csapatok létrehozása (235 főt és 7654 Ft-ot adtunk)
• Részvétel az 1849-es délvidéki harcokban: április 29-én Melencénél a szerbek visszaverése, május 26-án részvétel a perlaszi csatában.
• 1849 nyarán Szeged, Tápé, Algyő védelme, majd a térségbe érkező fősereg ellátása (napi 4 ezer kenyérrel „etettük” a fősereget)

Az osztrák seregek 1848 decemberében az új uralkodó, a 18 éves Ferenc József parancsára három irányból támadták meg Magyarországot! Az 55 ez res főerő a Duna jobb partján haladt Perczel Mór és Görgey Artúr seregeit visszaszorítva. Az első nagy magyar vereség Mórnál következett be december 30-án. Pest eleste elkerülhetetlenné vált. Az utolsó haditanácson eldöntötték, hogy minden erőt a Felső-Tisza mögé vonnak, ahonnan tavasszal ellentámadást indítva visszafoglalják majd Pestet. Ezután a kormányzat Debrecenbe menekült, Windischgratz pedig 1849 január 5-én bevonult Pestre. Görgey serege a Felvidéken keresztül, kerülővel vonult a kijelölt területre, így elvonta az osztrákokat a Debrecenbe menekülőktől. (Ez volt a téli hadjárat.) A délvidéken 1849 elején a magyar csapatokat kivonták a Délvidékről a Baja-Szeged vonalig. A Damjanich és Vécsey hadtestet Szolnokhoz irányították. Erdélyben Puchner visszaszorította a magyarokat, de december 7-én Bem József vette át a parancsnokságot, aki azonnal ellentámadást kezdett!

Kossuth Vásárhelyen

Kossuth második toborzóútján jutott el Vásárhelyre. Útvonala: Csongrádról Szentesre, onnan a megyeszékhely Szegvárra, majd október 3-án Vásárhelyre érkezett! A kíséretéhez tartozott Jókai Mór, Egressy Gábor színész és Csernátony Lajos, Kossuth titkára és a Márczius Tizenötödike lap újságírója. Az ő feljegyzéseiből tudjuk: esős és rossz időben érkeztek a városba.

Vásárhelyen aznap délelőtt az eső ellenére hatalmas, 20 ezres ünneplő tömeg fogadta az ország első emberét. Kossuth beszéde sajnos nem maradt ránk, (toborzóútjáról csak szegedi beszéde maradt meg) de a szegedit alapul véve valószínűleg a lelkesedő tömeget méltatta és a hazát fenyegető veszélyt ecsetelhette. A beszéd után kézhez vette Madarász László Pestre hívó levelét. De Kossuth előbb még másnap Szegedre is elment. Két nappal később 20 vásárhelyi vállalta a 4 éves honvédszolgálatot. Kossuth legközelebb 1849 júliusában jött újra Vásárhelyre, amikor a kormány Szegedre kellet, hogy meneküljön.

Az 1848 decemberében eldöntött haditerv bevált: Görgey téli hadjárata és az erők felső-tiszai összevonása sikerült. Ekkor azonban Kápolnánál az osztrák főerők váratlanul felbukkanva legyőzték az összevont sereget. Kettős következmény: a tisztek Dembinszky tábornok ellen lázadtak, a császár pedig új diktatórikus alkotmányt adott ki. Ám Kossuth úrrá lett a bajokon: Dembinszky helyébe Görgeyt nevezte ki fővezérnek, és parancsot adott egy nagy tavaszi ellentámadásra. A tavaszi hadjárat óriási diadalt hozott: 1849 április 2 és 19 közt teljesen visszaszorították az osztrákokat, majd május 21-én – három hetes ostrom után – magyar kézre került Buda vára is.

A tavaszi sikerek alatt – melyhez hozzá tartozott az is, hogy Erdélyből Bem tábornok is kiűzte az osztrákokat, Kossuth elérkezettnek látta az időt a függetlenség kimondására. Így 1849 április 14-én a debreceni nagytemplomban a diéta kimondta a Habsburgok trónfosztását. Kossuthot kormányzóvá választották és megalakult a Szemere Bertalan vezette kormány. Ám eközben a császár május 1-én I. Miklós orosz cárhoz fordult segítségért!

Vásárhely részvétele a harcokban

Hódmezővásárhely "helytállását" illetően nem lehet okunk szégyenkezni, sőt kifejezetten büszkék lehetünk városunkra. Ugyanakkor tény, hogy sikerek és kudarcok is jellemezték Vásárhelyt. Először a sikerekről beszélnék. 1848 október 12-én a délvidéki harcokban küzdő vásárhelyi nemzetőrök Óbecse és Törökbecse térségében részt vettek a Szeged ellen irányuló szerb offenzíva visszaverésében. Bátorságuk és kemény helytállásuk öregbítette Vásárhely hírnevét.

Később a vásárhelyi nemzetőrök 1849 április 29-én a délvidéki IV. hadtest Perczel Mór vezette 2.hadosztályának részeként Melencénél sikeresen verték vissza a Szeged felé támadó szerbeket. Egy hónappal később május 26-án az 1. hadosztály 5. dandárával vettek részt a perlaszi csatában. Az ütközet ugyan sikertelenül végződött, de a vásárhelyi nemzetőrök hősiesen harcoltak. Az 1848 decemberében elrendelt délvidéki kiürítés után, Szegedet többségében egyszerű nemzetőrök védték. A szerbek 1849 február 9-én lőni kezdték a várost, de a nemzetőrök – köztük a vásárhelyiek – Szőregig verték őket vissza! 1849 tavaszától a 800 fős vásárhelyi haderő Szegedet, Algyőt és Tápét védte. Ekkor már nehézséget okozott a város számára a 11 gyalog és 6 lovas század létszámának állandó feltöltése, és a zsoldok kifizetése.

Ami a kudarcokat illeti. Három honvédkórházunkban a beteg katonák ellátása problémás volt, többször éheztek a sérültek. Panasz is érkezett sajnos. Hasonló volt a helyzet a hadifoglyokat illetően. Botrány volt amikor a függetlenség kimondása után a városi presbiteri összejövetelen a módos gazdák és lelkészek távol maradtak. Ezekre a fejezetekre nem lehetünk büszkék, ám tény: áldozatos részt vállalásunk a harcokban bőven ellensúlyozta hibáinkat.

A szabadságharc leverése

I. Miklós cár az 1815-ös Szent Szövetségre, illetve a szerződést katonai segítségnyújtással kiegészítő Münchengratzi egyezményre (1833) hivatkozva avatkozott be Magyarországon. 1849 június 15-én 193 ezer főnyi orosz, és 66 ezer főnyi osztrák haderő támadt hazánkra 3 irányból: északon Paszkievics herceg vezetésével Eperjes, Kassa, Miskolc útvonalon, nyugaton Haynau táborszernagy vezetésével a Duna jobb partján Győr – Pest irányban és Erdélyben Lüders tábornok irányításával Szeben felé törve. Görgey és Dembinszky két eltérő haditervet javasolt: Görgey a végső csatákat Komáromnál akarta megvívni, mert itt állt az ország legerősebb vára, és mert a magyarok fenyegetni tudták volna Bécset is. Viszont Dembinszky Szeged (később Arad) környékét javasolta a végső harcokhoz. Kossuth előbb a komáromi majd végül a szegedi összevonás mellett döntött (tévesen)

A szegedi összevonás alapjaiban egy elhibázott döntés volt. A térségben nem voltak a védekezéshez megfelelő terepviszonyok, erős és jól védhető várak. Mindössze két dolog szólt mellette: távol esett a támadó seregektől, Így a magyarok időt nyerhettek a döntő ütközetek előtt, és vereség esetén közel volt a menedéket jelentő török határ. Görgey ugyan 3 hétre elvonta az oroszokat a magyar főseregtől, de Váradra, majd Aradra érve már nem tudott beleszólni a végső csata kimenetelébe.

Erdélyben Bem József Segesvárnál, 1849 július 31-én szenvedte el az első megrázó vereségét a túlerőtől. Ebben a csatában tűnt el Petőfi Sándor honvéd őrnagy. Alig egy héttel később augusztus 6-án megmaradt erőit is szét verték (nagycsűri csata). Közben Haynau július 13-án bevonult Pestre, majd augusztus elsején Szeged alá ért. Kossuth és a kormány Aradra kellett hogy költözzön Dembinszky pedig a Szőregi csatában augusztus 5-én nagy vereséget szenvedett. Kossuth utolsó terve az volt, hogy mindenkit Aradra von össze, ám Dembinszky a parancs ellenére délebbre, Temesvárra vonult. Ezzel meghiúsult a Görgey és Dembinszky vezette seregek egyesülése. Az utolsó nagy ütközetben a temesvári csatában a Bem József vezette magyar erők augusztus 9-én vereséget szenvedtek. Kossuth Görgeyre ruházta a hatalmat és elmenekült. Görgey pedig az immár értelmetlen harc helyett Világosnál augusztus 13-án letette a fegyvert az oroszok előtt!

Hódmezővásárhely a harcok utolsó napjaiban

Hódmezővásárhely jelentősége a szabadságharc utolsó heteiben földrajzi fekvése miatt nőtt meg. Mivel Kossuth Szegedhez vonta vissza a főerőket és a kormányt illetve az országgyűlést is ide költöztette, így néhány napra Szeged közelsége miatt Vásárhely is felértékelődött.

A fősereg és a kormányzat július 8 és augusztus 1 közt Szeged térségében tartózkodott. Majdnem 40 ezer katona állomásozott a városban, 17 ezer pedig körülötte. A hatalmas mennyiségű embertömeget jórészt Vásárhely etette: naponta 4 ezer kenyeret szállított át Szegedre.

A szőregi vereség után a seregek elhagyták a régiót. Vásárhelyre 1849 augusztus 3-án este 9 órakor Franz Schlik altábornagy serege vonult be. Minden házon fehér zászló lengett, a város behódolt – hisz tanult Csongrád sorsából, melyet július végén felgyújtottak a császáriak.

Városunk hősiesen, sokszor erején felül teljesített történelmünk legjelentősebb harcában. Bár fontos csaták, mindent eldöntő haditervek, események, hősi megmozdulások nem történtek Vásárhelyen, a város mégis helyt állt: katonát, élelmet és fontos ellátmányt adott akkor, mikor kellett!

Harmat Árpád Péter (történész, történelemtanár)

Korábbi cikkeink:

• 7.Régi vásárhelyi mesterségek: rézművesek - okt.27
• 6.A vásárhelyi Károlyi-ház története - 2014.10.26.
• 5.A Fekete Sas története - 2014.10.21.
• 4.A református ótemplom kőkerítése - 2014.10.04.
• 3.Régi vásárhelyi mesterségek - 2014.10.04.
• 2.A város kórház története - 2014.10.04.
• 1.Nagy András János élete - 2014.10.04.

A posztot szerkesztette: Harmat Péter

A régi, hódmezővásárhelyi mesterségek közé tartozott a rézművesség is, melyet bár soha nem lehetett a legjellemzőbb helyi mesterségek közé sorolni – mint például a majolikakészítést vagy a kocsigyártást - mégis a város történetének egyik érdekességét jelentette. A „régi vásárhelyi mesterségek” cikksorozatom keretében ezúttal a hódmezővásárhelyi rézművességet szeretném bemutatni. risztus előtt 3500 táján jutott el a Kárpát-medence területére a Kaukázusban kialakult kétrészes formában, öntéssel készülő réztárgyak kultúrája. Az erdélyi rézlelőhelyek közelsége miatt kialakult nemcsak a kész dísztárgyak, hanem a rézérc cserekereskedelme is.

Az Árpád vezetésével megérkező magyar törzsek, igen gazdag leletanyagot hagytak ránk - tarsolylemezek, övveretek, szíjvégek, ékszerek, képében - amelyek fejlett és egyedi ötvösművészetüket is bizonyítják. Az első rézműves céhek Iglón, és Kolozsváron alakulnak ki a 14. században. Ezek voltak az anyacéhek, amelyek összefogják egy-egy országrésznyi területen működő rézműves iparosokat.

Védőszentjük Szent Vitus, akit Diocletianus császár idején főző üstben kínoztak halálra hitéért. A török hódoltság előtti Alföldön csak Debrecenben, Szegeden, Cegléden tudunk működő rézműves műhelyről. A török uralom után az Alföld mezővárosai lassan életre kapnak. A réz könnyebb szállíthatósága, alacsonyabb olvadáspontja miatt a módosabb parasztság, tehetősebb mezővárosi polgárok dísztárgyai, használati eszközeinek nagy része rézből készült. A rézműves elnevezése az évszázadok során többször változott: veres-réz műves, sárga-réz műves, üstös, kolompáros, üstgyártó, üstműves, kazán/y/os, rézkazán/y/os, rézdomborító.

Az ősi fémművességet továbbvivő pásztor és paraszt rezesek lószerszám-kiegészítőket, öntött csengőket, réz kolompokat, szíjcsatokat, juhász kampófejeket, fokosokat, stb. készítettek. A török után egyre több gyümölcskert veszi körbe a várost. Kezd meghonosodni a törköly és gyümölcspálinka főzése. A fémek közül csak a vörösréz volt alkalmas a pálinkafőzéshez. Jó a hővezetése, a lekozmásodást gátolta, könnyen forrasztható, megkötötte a káros anyagokat, a gyümölcspálinka zamatát fokozta.

Ebben az időben, csak Szegeden működött rézműves mester. Egy 1719-ből származó Károlyi levelezésből kiderül, hogy Vásárhelyen ekkor már pálinkát főztek az uradalomban. Az 1740-es évek közepén 24 db. bejelentett pálinkafőző üst működött. 1796-ban 26, 1808-tól már 208. 1814-ben 240 pálinkafőző üst után adóztak az uradalom részére. 1726-ban Károlyi Sándor ser és Pálinkafőzdét, valamint szeszmérést építtetett a Lóger szélén a szegedi származású Paró József serfőzővel.

Hajdú László 1888-ban született Mezőhegyesen, 1900-ban szabadult fel. Bejárta Magyarország és Ausztria akkori rézműves műhelyeit. Vándorlegényként megfordult Prágában, Ruttkán, Kassán, Aradon, Zsolnán, Hódmezővásárhelyen, a II. Engelthaller Ferenc műhelyében, A háborúban 3 évig volt katona 1909-től. 1916-ban Vásárhelyen megnősül. A háború után önállósul, a Kölcsey u. 46. /ma 58/ alatt megnyitja rézműves műhelyét. Amikor 1925-ben feloldják a magánszeszfőzdékre vonatkozó tiltást, 68 alapító taggal megnyitja az Első Újvárosi Alkalmi Szeszfőzde Egyesületet 38 kh. gyümölcsössel. Itt inaskodott, és segédként is a Hajdú műhelyben dolgozott, a később híres Bodrogi Lajos rézműves mester.

A rézből készült sütő, főző edényeket lassan kiszorítják az ipari úton előállított öntöttvas és zománcozott vasedények. A rézüstöket pedig az olcsóbb, zománcozott üstök váltják fel, és bádoglemezből készítik a permetező készülékeket. 1938-tól a Kölcsey u-i Újvárosi Szeszfőzőt magánosítja. 1945 szeptemberében megfosztják az engedélyétől és deportálják. 1947-ben 2 évre elítélik. A felesége nevére kerül a vállalkozás, de nem működtetheti. Mezőgazdaságból élnek meg. Fia Hajdú Géza, neves vásárhelyi népművelő, könyvtárigazgató az 1952-es államosítás után ő is dolgozik a szeszfőzdében. A visszavonult mester helyett, felesége és nevelt lánya Hajdú Éva üzemeltetik tovább, ekkor már az ÁFÉSZ II. számú szeszfőzdéjeként. A mester 1953 januárjában meghal.

Az újabb kori rézművesség utolsó vásárhelyi mestere Bodrogi Lajos, 1912. október 26-án született Hódmezővásárhelyen. Hat elemi után 2 évet járt a polgári fiúiskolában. A család döntése alapján minél hamarabb szakmát kellett adni a kezébe, így került 1926-ban Hajdú Lászlóhoz. Az ügyeskezű inas hamar beletanult a mester fogásaiba. Három éves inaskodás után átkerült a Vásárhelyen megalapított, de Szegedre települt Engelthaller család műhelyébe. A vásárhelyi II Engelthaller Ferenc /1873-ban halt meg / fiai Béla és Dezső Szegeden nyitottak rézműves és rézöntő műhelyt. Dédnagyapjuk Engelthaller János 1778-1841 rézműves Szászországból 1908-ban települt Vásárhelyre, róla kevés adat áll rendelkezésre.

 1938-ban teszi le a rézműves mestervizsgát. Egykori inas társával Kovács Lászlóval, annak Makói országúti házában megnyitják közös műhelyüket. Társát 1940-ben behívják katonának, megszüntetik a közös vállalkozásukat, és Bodrogi Lajos ekkor építi fel a Makai utcai szülőház udvarán az önálló rézműves műhelyét. Megismerkedett Sipka Lídiával, de behívták katonának, és ki vitték a keleti frontra. 1941 karácsonyára hazaengedték, 1942. februárban összeházasodtak.

 Kovács László egykori társa Erdélyben szolgált, megrendeléseket szerzett neki. 1943-ban születik első lányuk Ibolya. 1944. nyarán újra behívják katonának Csongrádra, majd Dunántúlra kerül. A széthulló csapatától elmarad, és gyalog indul hazafelé. Karácsony előtt ért haza, hónapokig betegen feküdt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány általános szesztilalmat vezet be. Bezártak a szeszfőzdék. Nincs megrendelés. Cseréppipák, kaszakövek gyártására áll át. 1948-ban megszületik a második lányuk Zsuzsi. Lassan visszatérhet eredeti szakmájához.

Hajdú László halálával ő maradt Vásárhelyen a szakma egyetlen képviselője.  1952-ben államosítják a szeszfőzdéket, az ÁFÉSZ kezelésébe kerülnek. 1955-ben megveszik a Bajcsy Zs. u. 69 sz. régi házat, ahol kialakította a műhelyét. Egyre többet hívják a dél-alföldi megyékbe az üstök javítása, felújítása céljából.

A legutolsó szeszfőzdei munkáját 1978-ban Mórahalmon végezte. Nagyon sok díszmunkát is végzett, amelyet az iparművészek és más művészek is elismertek, de ő ezeket szakmai remekléseknek nevezte, művészi törekvései nem voltak, bár munkáit halála után galériákban, múzeumokban többször is bemutatták. A mester 1981-ben halt meg.

 Harmat Péter

A rézművesség bemutatása a Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 számában megjelent Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek „A rézműves” címmel megjelent tanulmányából készült. A fotók a Hajdú / 1926 körüli / és a Bodrogi / 1970-es évek / család tulajdonát képezik.

Eddigi cikkeink:     

• 6.A vásárhelyi Károlyi-ház története - 2014.10.26.
• 5.A Fekete Sas története - 2014.10.21.
• 4.A református ótemplom kőkerítése - 2014.10.04.
• 3.Régi vásárhelyi mesterségek - 2014.10.04.
• 2.A város kórház története - 2014.10.04.
• 1.Nagy András János élete - 2014.10.04.

Harmat Árpád írása .

Hódmezővásárhely látványosságainak sorában fontos és kiemelkedő helyet foglal el a több mint 250 éves Károlyi-ház, melyet sokan tiszttartó háznak, inspektorális kvártélynak vagy urasági háznak is neveznek. Az Andrássy utca 13. szám alatt található földszintes épület klasszicista stílusban épült, a XVIII. század közepén. Érdekességei közé tartozik a homlokzat közepén lévő kapu fölötti széles tümpanon, az egyenes záródású, díszítés nélküli ablakok sora és a kellemes arányrendszerű homlokzat. Sajátos hangulatot ad az épületnek az udvar felől félköríves oszlopsorral ellátott, körbe futó, fehérre meszelt tornác. A Károlyi-ház ma kulturális intézmény, különböző gyermek és ifjúsági programok, vetítések, kézműves foglalkozások színtere és Katolikus Egyház tulajdona. Érdemes megismerkedni történetével, melyhez a Károlyi család krónikáját is ismernünk kell.

A Károlyi család egyike hazánk legrégebbi főnemesi dinasztiáinak. Őseik a honfoglalás kori Kaplon nemzettségtől származnak. Nevük „Károlyi” formában először a XIV. század elején bukkant fel, mégpedig egy oklevélben, ahol a család egyik ősét, Károlyi Andrást 1320 február 8-án már ezen a néven említették. Később a Károlyi családnév egy Zsigmond császár által 1387-ben kiállított oklevélben is megjelenik, mégpedig pallósjog – azaz önálló bíráskodás és halálbüntetés-kiszabás jogának - adományozása kapcsán. A dinasztia tehát ősibb már nem is nagyon lehetne.

A Károlyiak birtokai kezdetekben csak Szatmár megyében létesültek, mégpedig első uradalmi központjuk Nagykároly környékén. (Nagykároly ma Romániához tartozik Carei néven, és a határ közelében, Debrecentől 70 km-re található.) A Károlyi család gyorsan bővítette birtokainak számát és a társadalmi ranglétrán is gyorsan emelkedtek. A török időkben elérték a bárói rangot is, amikor 1609-ben Károlyi Mihály Szatmár megye főispánja lett. A család első nagy őse tehát az 1585-ben született és 1626-ban elhunyt Károlyi Mihály volt. Az ő unokája Károlyi Sándor tovább növelte a dinasztia hírnevét, amikor II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának legfőbb tábornoka lett. A magyarság Károlyi Sándornak köszönhette a méltányos szatmári békét (1711 április 30.) mely teljes büntetlenséget biztosított a szabadságharc minden résztvevőjének. A család ekkor, vagyis 1712 tavaszán - a szabadságharc után egy évvel - emelkedett grófi rangra és szerzett számtalan újabb birtokot szerte az országban.

Hódmezővásárhely 1723-ban került a Károlyi család birtokába, mint fontos alföldi terület. Erre az időszakra a dinasztia már olyan sok uradalom felett rendelkezett szerte az országban, hogy azok igazgatása és irányítása csak tiszttartók és jószágigazgatók segítségével volt lehetséges. A tiszttartók olyan megbízható és tanult földesúri alkalmazottak voltak, akik a birtokosok nevében teljes uradalmak vezetésével, irányításával voltak megbízva. Ők döntöttek gazdálkodási kérdésekben, képviselték a földesúr érdekeit, számadásokat vezettek a földesúri bevételekről, jelentéseikben számoltak be az adott évi aratás megkezdéséről, az elért terméseredményekről és megannyi más dologról. Persze a tiszttartók teljes feladatköre még kiterjedtebb volt: ők szedték be például az évi járandóságokat az uradalom bérlőitől, azaz a molnároktól, serfőzőktől és kocsmárosoktól. Sőt, a tiszttartók bizonyos bírói jogkörökkel is rendelkeztek: megbüntették a káromkodó parasztokat, köröztették az elszökött jobbágyokat, összeírták az új telepeseket és zselléreket, és ha egy jobbágy törvényes örökös nélkül halt meg, javait az uradalom nevében lefoglalták.

Mindezeken túl a tiszttartók Szent Márton napján (november 11.) részt vettek a falubeli bíróválasztáson, és elfogadták a megválasztott bíró esküjét, Szent György napján (április 24.) pedig végigjárták a falu határát, és ellenőrizték, hogy a határkövek a helyükön vannak-e, ha szükséges volt, helyreigazították őket. Szüretkor ügyeltek arra, hogy a bort és a mustot tiszta hordókban tárolják, a megtöltött hordók számát pontosan feljegyezték. Figyeltek a kocsma tisztán tartására, és az italmérés jogát jogtalanul gyakorlókat megbüntették. Vigyáztak az erdőkre, ha szükséges volt, még őröket is állítottak. Figyelték az uradalmi épületek állapotát, és javították azokat, a már használhatatlan holmit (bocskorokat, szőrméket stb.) eladhatták vagy más célra hasznosíthatták. A falu határában lévő halastavakat és az azokon lévő gátakat karbantartották, a vermekben tárolt gabonát évenként ellenőrizték és szellőztették.

A tiszttartók tehát fontos és jelentős személyiségek voltak, akik bár nem rendelkeztek nemesi címmel, mégis felette álltak a mezővárosi jobbágyság és polgárság tömegeinek. A tiszttartók rendszerint a rájuk bízott uradalom központjában laktak, olyan épületekben melyek részint alkalmasak voltak irodák kialakítására, a földesúrnak és családjának néhány napra történő elszállásolására valamint különböző, adóként beszedett javadalmak átmeneti tárolására. A tiszttartók lakhelyei tehát nagy alapterületű, hatalmas épületek voltak.

A Károlyi-ház története

Hódmezővásárhelyen a település központjában és legmagasabban fekvő részén épült fel valamikor 1750 körül a Károlyi család tiszttartóinak háza. Az építkezés megkezdésének éve bizonytalan, csupán Szerelmei Sámuel református lelkész és helytörténetíró fennmaradt munkáiban találhatunk utalást arra vonatkozóan, hogy vélhetően 1750-ben kezdődhetett a tiszttartói-ház megépítése. Az eredeti épületben három szoba létesült a tiszttartó és családja számára, amit két pince is kiegészített. A méltóságteljes ház jelentős méreteivel – vagyis 45 méteres hosszúságával és 8,8 méteres szélességével - a korabeli település legjelentősebb lakhelyei közé tartozott. Az épületet 1794-ben szinte teljesen újraépítették Kopold Imre mérnök tervei alapján. Később, 1802 –ben kibővítették, majd 1808-ban egy tűvészt követően újra átalakították. A tiszttartó ház csak ekkoriban, vagyis csak a XIX. század elején nyerte el mai formáját.

A kép forrása: dka.oszk.hu

A Károlyi-ház tornácos belső képe [forrás: dka.oszk.hu]

Az épület az átalakítások során irodahelyiségekkel, levéltárként használható és gazdasági rendeltetésű szobákkal is gazdagodott. A bővítésre azért is szükség volt, mert a hódmezővásárhelyi tiszttartónak a XVIII. század végére óriási feladatköre lett. Neki kellet igazgatnia a Károlyiak alföldi birtokainak mind a négy uradalmát Vásárhelyen, Szentesen, Csongrádon és Békéscsabán. Hatalmas, mondhatni országrésznyi terület igazgatása tartozott tehát az épületben lakó tisztségviselő feladatkörébe. A XX. század komoly változásokat hozott: 1902-ben a római katolikus egyház megvásárolta az épületet, amely ekkortól egyházi célokat szolgált, s "gróf Károlyi katolikus háznak" nevezték.

Az első és a második világháború alatt közellátási hivatal működött benne, a kommunista hatalom által történt államosítás után pedig a Házipari és Népművészeti Szövetkezet használta. A római katolikus egyház 1997-ben kapta vissza korábbi tulajdonát. Ma kulturális intézmény. Különböző gyermek és ifjúsági programok, vetítések, kézműves foglalkozások színesítik a Károlyi ház életét.

Harmat Árpád Péter

Korábbi posztok városunkról:

• 5.A Fekete Sas története - 2014.10.21.
• 4.A református ótemplom kőkerítése - 2014.10.04.
• 3.Régi vásárhelyi mesterségek - 2014.10.04.
• 2.A város kórház története - 2014.10.04.
• 1.Nagy András János élete - 2014.10.04.

Harmat Árpád írása

A vásárhelyiek számára a sok városi nevezetesség sorában – pl. Károlyi-ház, Tornyai János Múzeum, Alföldi Galéria, Árvízvédelmi kőfal, a mór stílusú zsinagóga, Bakay-kút, csúcsi fazekasház, Emlékpont, Szentháromság templom, Mártélyi holtág, … stb – előkelő helyet foglal el a Fekete Sas Rendezvényház, mely az igazi városszeretők szemében a büszkeség lokálpatriotizmusát testesíti meg.

Büszkeségre bőven van is okunk. A bécsi Hofburg bálterme után a Fekete Sasban található Közép-Európa második legnagyobb és legszebb oszlop nélküli bálterme. Impozáns méreteihez (hossza 32 méter, szélessége 15 méter, magassága 11 méter) a leggyönyörűbb eklektikus, neobarokk és rokokó elemekkel díszített megjelenés társul. A díszvakolások finom ornamentikát, növényi díszítéseket hordoznak. A monumentális ablakok faragott díszítésekkel vonzzák a tekintetet. A belső kiképzés aranyozott felületekkel, a bálteremben nagyméretű tükrökkel, gipsz domborművekkel, és szecessziós vonalvezetésű páholyokkal csalogatja a helyiségbe lépő látogatókat. A Fekete Sas története minden vásárhelyi számára tartogat érdekességeket. Érdemes végigtekinteni krónikáján.

A mai Fekete Sas szálló helyén álló épületekről az első említés 1789-ből származik. Akkoriban egy egyszerű földszintes étterem működött a területén, mely 1829-ben leégett. Az épület helyreállítását követően a korábban egyszerű étteremként működő helyiségek már vendégszobákkal is bővültek. Innentől, vagyis az 1830-as esztendőtől „Sas vendéglő” néven fogadóként is működött, mégpedig egy emelettel is gazdagodva. A Fekete Sas történetében fontos fordulópontot jelentett az 1898-as esztendő, amikor a törvényhatósági bizottság közgyűlése elhatározta, hogy lebontatja a régi épületet és helyére egy nagyobb, ünnepélyesebb a városhoz méltóbb szálloda-kávéház együttest építtet. A meghirdetett első pályázatra 15 terv érkezett be. Az 1900-ban lefolytatott bírálaton azonban egyetlen tervet sem ítéltek kivitelezésre alkalmasnak, ezért újabb, szűkebb pályázatra került sor, most már 5 résztvevővel. Ennek nyertesét, Pártos Gyulát bízták meg 1903-ban a szálloda-kávéház tervezésével. A kivitelezési munkálatok elvégzésére a város Kruzslicz Péter építési vállalkozóval kötött szerződést. Az építkezés két és fél év után, 1905 decemberében ért véget. A munkálatok teljes költsége elérte a 340 ezer koronát. Az új, méltóságteljes épület a Fekete Sas nevet kapta. A névre utaló madárplasztikát az épület keleti homlokzatán helyezték el. Az ünnepélyes átadásra 1905 karácsonyán került sor.

Az épület kétségtelenül impozáns századfordulós jelenségként gyorsan országos hírnévre tett szert. Közben maga a város is az ország élvonalába került: 1890-ben hazánk negyedik legnépesebb települése lett közel 60 ezer lakosával. Vásárhelyre ekkoriban a művészvilág is odafigyelt, bár nem mindig pozitív értelemben. Bródy Sándor például, az egri születésű, de a századforduló után a Pesti Hírlapban és Az Estben publikáló hírneves író 1909-ben „paraszt Párizsnak” nevezte városunkat a települést jellemző paraszti életforma és a „rongyrázó” dagályos, uraskodó külsőségek kettőssége miatt. A kifejezésnek mintha csak megtestesítője lett volna az Alföld közepén felépített nagyvárosias és díszes Fekete Sas épülete. Ady Endre azonban megvédte Vásárhelyt a Bródy szavaiban rejlő gúnytól és kiemelte, hogy a Vásárhely fontos centruma a művészeteknek és az irodalmi életnek is. Itt élt és alkotott Tornyai János (1869-1936) illetve élete hosszabb-rövidebb szakaszában több híres festőművész, így Endre Béla (1870-1928), Kohán György (1910-1966), Rudnay Gyula (1878-1957), Pásztor János (1881-1945), illetve a hírneves szobrász, Rubletzky Géza (1881-1970) is.

Ami a Fekete Sast illeti, külseje méltó volt az ország egyik legjelentősebb várásához. Eredeti elrendezésében a szállodai szobák mellett éttermet, kávéházat, söntést és sörcsarnokot foglalt magában. Emeleti részén ezen kívül – leginkább bálokra használt – impozáns nagytermet is kialakítottak. Ez hatalmas belső terével, páholysorával és színpadával a kor technikai lehetőségeit figyelembe véve műszakilag is figyelemre méltó építészeti teljesítmény volt.

Az első világháború küszöbén, 1914 nyarán központi fűtést szereltek fel az épületben, a kávéházat pedig tölgyfa parkettel látták el. A központi fűtés próbaüzemelésekor azonban tűz keletkezett és 1914 november 6-án tüzet fogott a Fekete Sas tetőszerkezetének faanyaga. Szerencsére a tüzet időben el tudták oltani, így szinte csak a tetőzet károsodott. Leszakadt azonban a nagyterem három csillárja, ami komoly kárnak számított. Az épület helyreállítása a háborús években lelassult, majd teljesen leállt és csak 1925. május 10-én vették át a cserépfedő-, ács-, bádogos-, valamint azbesztpala-munkát. A háború végén két üzlethelyiséget a román hadsereg foglalt le, majd a román kivonulás után Horthy hadseregének itt állomásozó egységei használták az épületet. A háborús viszonyok közepette sem a románok, sem a nemzeti sereg katonái nem fizettek a Fekete Sas használatáért. Ugyanakkor az is tény, hogy a katonák állandó jelenléte és mulatozása „működésben tartotta” a Fekete Sast, nem hagyva, hogy az enyészet útjára kerüljön.

A háború illetve az azt követő gazdasági válság miatt a 20-as években jelentősen megcsappant a Fekete Sas forgalma. Bár Friedmann Ignác bérlő, aki 1919-ben vette át a szállodát, mindent elkövetett azért, hogy visszaállítsa a Sas régi hírnevét, csak több – kevesebb sikerrel járt. Sajnos az 1929-1933-as gazdasági válság tönkretette őt is sok más üzletemberhez hasonlóan, így nem tudta tovább üzemeltetni a szállót. Ezután a Nemes Nagy testvérek kapták meg a Sast, ám ekkor jött a II. világháború. Az újabb háborús időszak megint visszavetette a forgalmat, és az új bérlők sem tudták nyereségesen üzemeltetni az épületet.

A második világháború után nagy változások történtek a Sas életében. 1948 őszén államosították és a Budapesti Borforgalmi Nemzeti Vállalat kezelésébe került. Tőle az 1950. február 4-én alapított Hódmezővásárhelyi Községi Vendéglátó Vállalat vette át. A kor mindent átalakítani vágyó szelleme hatott a vállalat vezetőire is, az intézmény a Béke Szálló nevet kapta. A névváltoztatás mögött egy téves értelmezés állt: a kommunisták a „sas” jelképben a kétfejű Habsburg sast látták. A 80-as évek végén elkezdett felújítás során a Fekete János szobrászművész közreműködésével megújított sast 1991-ben visszahelyezték eredeti helyére. Az épület már 1986 -ban visszakapta eredeti nevét.

A rendszerváltás időszakában a Fekete Sas újra városunk birtokába került, amiben óriási szerepe volt Hódmezővásárhely polgármesterének Dr. Rapcsák Andrásnak, aki komoly küzdelmek után tudta visszaszerezni a vásárhelyieknek, mégpedig méltó módon felújított formában. A fölújítás előtt a földszinten étterem, bisztró és bár, az emeleten 22 szobában, 51 ággyal szálloda működött. Az 1997-ben elkezdődött felújítás részeredményeként 1998. január 25-én használatba vették az emeleti nagytermet. Ma már nem szálloda, hanem Rendezvényház. Elegáns bálok, vacsorák, lakodalmak, céges rendezvények, konferenciák ideális helyszíne, egyben Csongrád megye legtöbb vendég befogadására alkalmas rendezvényháza.

A Fekete Sas városunk büszkesége, sőt egyik szimbóluma is. Az itt lakók számára jóleső érzés arra gondolni: Hódmezővásárhely a vidéki Magyarország egyik legkülönlegesebb épületével rendelkezik. Ma bálaknak ad otthont és településünk hírnevét, szépségét, múltját gazdagítja.

Harmat Árpád Péter

A Fekete Sas története pontokban:

1. A bécsi Hofburg bálterme után a Fekete Sasban található Közép-Európa második legnagyobb és legszebboszlop nélküli bálterme. Impozáns méreteihez (hossza 32 méter, szélessége 15 méter, magassága 11 méter) a leggyönyörűbb eklektikus, neobarokk és rokokó elemekkel díszített megjelenés társul. 
2. A mai Fekete Sas szálló helyén álló épületekről az első említés 1789-ből származik. Akkoriban egy egyszerű földszintes étterem működött a területén.
3. Az eredeti épület 1829 –ben sajnos leégett. Az újjáépítés során egy emelettel gazdagodott és vendégszobákat kapott. A munkálatok után, 1830 –ben nyitott meg újra, Fekete Sas néven.
4. 1898-ban a törvényhatósági bizottság közgyűlése elhatározta, hogy lebontatja a régi épületet és helyére egy nagyobb, ünnepélyesebb a városhoz méltóbb szálloda-kávéház együttest építtet.
5. A meghirdetett első pályázatra 15 terv érkezett be. Az 1900-ban lefolytatott bírálaton azonban egyetlen tervet sem ítéltek kivitelezésre alkalmasnak, ezért újabb, szűkebb pályázatra került sor, most már 5 résztvevővel. Ennek nyertesét, Pártos Gyulát bízták meg 1903-bana szálloda-kávéház tervezésével. A kivitelezési munkálatok elvégzésére a város Kruzslicz Péter építési vállalkozóval kötött szerződést.
6. Az építkezés két és fél év után, 1905 decemberében ért véget. A végszámla, amibe az építés került: 340 ezer korona lett. Az új, méltóságteljes épület a Fekete Sas nevet kapta. A névre utaló madárplasztikát az épület keleti homlokzatán helyezték el. 
7. Az épület ünnepélyes átadására 1905 karácsonyán került sor.
8. Eredeti elrendezésében a szállodai szobák mellett éttermet, kávéházat, söntést és sörcsarnokot foglalt magában. Emeleti részén ezen kívül – leginkább bálokra használt – impozáns nagytermet is kialakítottak. Ez hatalmas belső terével, páholysorával és színpadával a kor technikai lehetőségeit figyelembe véve műszakilag is figyelemre méltó építészeti teljesítmény volt.
9. Az 1997-ben elkezdődött felújítás részeredményeként  január 25-én használatba vették az emeleti nagytermet. Ma már nem szálloda, hanem Rendezvényház. Elegáns bálok, vacsorák, lakodalmak, céges rendezvények, konferenciák ideális helyszíne, egyben Csongrád megye legtöbb vendég befogadására alkalmas rendezvényháza.

Felhasznált anyag: Városi monográfia (Kruzslicz István Gábor: Várospolitika, közigazgatás.)

További posztok városunkról (kattints a címekre):

• A Református Ótemplom régi kőkerítése
• Régi mesterségek: kelmefestés, kocsigyártás
• A városi kórház története
• Nagy András János élete

A posztot szerkesztette: Harmat Péter

Az Ótemplom tornya a Hód-tó partjához közel épült 1713-1714-ben román stílusban. A hozzátartozó barokk stílusú templomhajó néhány évvel később 1721-1723 között készült el. A kivitelezést Helbing János budai építőmester végezte. A templom hajó 6 öl szélességben és 16 öl hosszúságban készült el. A kóbor csapatok elleni védekezésül az erdélyi templomhoz hasonlóan 1740-ben a templomot lőrésekkel ellátott védőfallal vették körül. A templomkerítést gyulai kőművesek építették, hossza 104 öl, szélessége 2,5 láb / 1 láb=31,60 cm / Falát 43 oszloppal erősítették meg. Ekkor épült a templom előtt a délnyugati oldalon egy gabonaraktár, melyben a párbérbe beszedett gabonát tárolták.

Az Ótemplom kerítése egy évtized alatt annyira megrongálódott, hogy 1751-ben újra vakolták. 1773-ban, majd 1802-ben ismét renoválásra került sor. Az 1880-as években a tönkrement kerítésfal egy részét bazársor építésével akarták kiváltani. Ezt az ügyet a presbitérium függőbe hagyta, valószínűleg anyagi okok miatt. Megbízták az építési bizottságot, hogy dolgozzon ki javaslatot a kerítés kijavítására. Végül mégis a bazársor megépítése mellett döntöttek.

Tornyai János festőműész alkotása örökítette meg a kerítés bontás előtti állapotát. Eredetileg a védfalon, annak NY-i oldalán, a templom főbejáratával szemben volt egyetlen erő gerendából készült, megvasalt , masszív kétszárnyú kapu, fölötte félkörös kiképzésű díszes kiemelkedés. A DNY-i sarkán egybe építették a magtár épülettel, a NY-i frontján 17 befelé szélesedő boltíves lőrés volt, a többi falrészen 100-nál is több. Később még két kiskaput vágtak a falba, egyet a D-i oldalon a Templom u-ra, a másikat az É-i oldalon a Nagy u. felé, a régi templomkertbe, a cimeteriumba. Ezek a kiskapuk hasonlóak voltak a nagykapuhoz, csak egyszerűbb kivitelűek.

A templom bazársor építésekor az É-i kaput is lebontották, helyette egyszerű vasrácsos nagyobb nyílású kaput építettek a Csengettyű u-ra. A városi tanács a bazársor építési tervét jóváhagyta, és megadta az építési engedélyt. A bazársort 1960-ban a Kossuth tér rendezésekor lebontották.

A Református Ótemplom védőfala! Szigeti János 1960-as felvétele

Az Ótemplom első harangját 1735-ben Zechenter Antal budai császári ágyúőntő készítette 100 forintért. Súlya 152.5 font. A második harangot 1820-ban öntette a presbitérium. A harmadik harang 1851-ben készült az eklézsia saját költségén Pesten Jungbauer Vince öntötte, súlya 1861 font. A harang meghasadása után újraöntette az egyház.. Ezt a harangot Szeremlei Sámuel avatta fel 1867. március 9-én.
A toronyra állandó tetőt 1741-ben építettek, akkor helyezték el a toronygombot is. A templom zsindely teteje annyira elkorhadt, hogy 1789-ben majd 1826-ban cseréppel fedték be.

1930.szeptember 7-én villám csapott a templom gombjába és lángra lobbant a templom kupola faváza. A tűzoltóság fél óra alatt eloltotta a tüzet, de a tornyot újjá kellett építeni. Kiss Bálint kőműves mester, Szabó Sándor építész tervei alapján eredeti formájában vasbetonból építette újjá a tornyot. Bekő Ferenc ács, Pataki János bádogos és Váradi Lajos lakatos működött közre. A toronygombot kijavították, melyben 1800-ból és 1872-ből származó iratokat találtak. Kiegészítették az iratokat, a Reggeli Újság 2 számát is belerakták, amely a tűzről beszámolt, és 1930. november 12-én visszahelyezték, és villámhárítóval is ellátták.

Az ótemplom tornya és harangja

Az Ótemplom első harangját 1735-ben Zechenter Antal budai császári ágyú őntő készítette 100 forintért. Súlya 152.5 font. A második harangot 1820-ban öntette a presbitérium. A harmadik harang 1851-ben készült az eklézsia saját költségén Pesten Jungbauer Vince öntötte, súlya 1861 font. A harang meghasadása után újraöntette az egyház.. Ezt a harangot Szeremlei Sámuel avatta fel 1867. március 9-én.
A toronyra állandó tetőt 1741-ben építettek, akkor helyezték el a toronygombot is. A templom zsindely teteje annyira elkorhadt, hogy 1789-ben majd 1826-ban cseréppel fedték be.

1930.szeptember 7-én villám csapott a templom gombjába és lángra lobbant a templom kupola faváza. A tűzoltóság fél óra alatt eloltotta a tüzet, de a tornyot újjá kellett építeni. Kiss Bálint kőműves mester, Szabó Sándor építész tercei alapján eredeti formájában vasbetonból építette újjá a tornyot. Benkő Ferenc ács, Pataki János bádogos és Váradi Lajos lakatos működött közre. A toronygombot kijavították, melyben 1800-ból és 1872-ből származó iratokat találtak. Kiegészítették az iratokat, a Reggeli Újság 2 számát is belerakták, amely a tűzről beszámolt, és 1930. november 12-én visszahelyezték, és villámhárítóval is ellátták.

Adataim forrása:

A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság ÉVKÖNYVE 2000., Kruzslicz István Gábor :"A Református Ótemplom és bazársor" c. tanulmánya.

Harmat Péter

A posztot szerkesztette: Harmat Péter

Az első, felső-magyarországi festőcéhek már a 13-14. században megjelentek. Az Alföld nagyvárosaiban csak a 18-19. század fordulóján alakulnak ki a nagyobb festőműhelyek./Debrecen, Szeged, Cegléd, Békés-Gyula, Szarvas/. Vásárhelyen az első kékfestő említése 1788-ból származik, csak a Berta vezetékneve maradt fenn. 1805-től Velti János kelmefestő működik a városban. Dobos Bálint /1852-1935/ volt az első és ez idáig egyetlen kékfestő Vásárhelyen. Bajza utcában a Görbe kocsma mellett nyitott kékfestő üzemet 1874-ben. 1907-től a Malom u. 1.sz. alatt nyitott műhelyt, később az Oldalkosár-Szentkirály u. sarkán rendezett be korszerű kelmefestő és tisztító műhelyt.

ifj Boros József /68 éves/ ma is élő kelmefestő meséli el az édesapja által alapított műhely történetét. 2007-ben volt 100 éves a műhely. A ma is élő édesapjának üknagyapja szentesi takácsmester volt, aki fiát Békés-Gyulára adta kékfestő inasnak. Kitanulva a mesterségét, Arad vármegyei Kisjenőben nyitott önálló kékfestő műhelyt. 1882-ben még Gyulán megszületett idősebb Boros Józsefet apja szintén kékfestőnek adta. 1889-ben szabadult fel és Orosházán volt segéd, és 1902-ben már ismert Vásárhelyi Dobos Bálinthoz került. Kassán, Pesten, Győrben szerzett tapasztalatokat a tisztítás és festés területén. Győrben ismerkedett meg Simon Mariskával. Vásárhelyen telepednek le. 1907-ben kötött házasságot és megnyitották a Szegfű u.-ban Kiss Bertalan házában a műhelyüket. Megszületett József és Emil fiuk. 1913-ban megvették a Könyves u. 10 sz házat. A ma is álló polgári ház horkorszerű festő és tisztító műhely épült. 1914-ben bevonult, és 3 évi szibériai fogság után 1918 májusában jött haza. Ezalatt az itthon maradt asszonyok sikeresen működtették a műhelyt.

Amikor a kelmefestés fellendült, üzlet helységet béreltek a Görögpalotában. Boros József Ipartestületi és elöljárósági póttag volt, 1943-ban halt meg. Emil nevű fiú végülis más pályát választ. Most már a nagyobbik fiú folytatja édesapja mesterségét, ő lesz az új idős Boros József, aki 1909-ben született Vásárhelyen. 1935-been Müller Annát vette feleségül, a híres Müller Henrik bádogos mester lányát. Négy gyerekük született Éva, Mária, József, és Ilona. Az államosítás el lehetetlenítette a vállalkozást. A belvárosi üzlet is megszűnt. Maradt a Könyves u. 10. Egészségi állapota miatt fia vette át a műhelyt, 1994-ben meghalt. A legfiatalabb Boros József 1942-ben született, Édesapja mellett tanult. 1967-ben nősült, 1986-tól egyedül végzi a festést és tisztítást. Aranykoszorús mesteri oklevelet 1996-ban kapta meg.

 Kocsigyártás

Bizonyíték a kerékgyártó mesterségek évszázadokra visszanyúló meglétére, a magyarság ősi foglalkozásai között 1743-ból származó királyi ill. vármegyei árszabásban feltűnő a "kerékjártó" mesterség magyar tárgyi és szakszókincsének megléte. 1815-ben önálló Kerékgyártó Céhet alakítanak. Helyben készült /1838/ céh kancsójukat /mihók/ a Tornyai János Múzeum őrzi. A céhek lassú felbomlásakor 1876-ban megalakul az Ipartársulaton belül működő Hódmezővásárhelyi Kerékgyártó Ipartársulat. Iparos Tanonciskolában 1883 /ekkor indul Vásárhelyen az iskolai tanoncképzés / és 1945 között 224 kerékgyártó-bognár tanonc szabadul fel. Kocsifényező mindössze 10 fő / 1923-1945 /

Id. Bányai Albert /1849-1964 / kocsigyártó, bognármester a vásárhelyi Kotymán Dániel kerékgyártó mester műhelyében tanult és szabadult fel. Segédként bejárta Magyarország és Ausztria híres kocsigyárait, mint a budapesti Kölber vagy bécsi Söhner gyár dolgozója. Vásárhelyre visszakerülve Kiss Imre kerékgyártó műhelyébe társul, majd a Szegvári utcában önállóan kezd dolgozni. Az olasz frontról sebesülten hazatérve kezd lassan a munkához, majd 1924-től Benkő András kovsigyárában társult tagként dolgozik..1926-ban azonban elválnak útjaik, ekkor kerül a Palócz-kocsigyártó műhelybe a Petőfi u. 8 sz. alá. Együtt dolgozik a műhelyben a híres Ács Lajossal, Boda Pállal és Székely Mihály bognárokkal. Itt több mint 20 évet dolgozik, közben tulajdonosként átveszi a bognárüzemet. 1949-1950-ben kisajátítják a műhelyt és lebontják a házat. Ekkor vásárolja meg a Kígyó u. 15 alatti / a volt tarjáni tánciskola / épületet és nyit korszerű elektromos gépekkel felszerelt műhelyt, ahol számtalan bognártanoncot nevel ki, köztük fiát, Albertet is. 1945-től a még néhány évig fennálló Ipartestület Bognár Szakosztályának elnöke, védi a szakmát az erőltetett szövetkezetesítéssel szemben. Élete utolsó éveit a műhelyben töltötte el, ténylegesen már alig dolgozott, a munkát felügyelve és a régi szakemberekkel és a megrendelőkkel beszélgetve.

 Harmat Péter

A posztot szerkesztette: Harmat Péter

A pestis 1709-1739 között, a kolera 1831-ben sok áldozatot követelt Hódmezővásárhelyen. 1717-ben 600 ház volt a városban. A babona, kuruzslás, népi gyógykezelés volt az egyetlen védekezés. 1802-ben csak himlő elleni védőoltás, ennek ellenére tömegesen szedte áldozatait.

A város első orvosa 1825-ben évi 600.- Ft fizetéssel került alkalmazásba. dr.Toperczer Mátyást azzal a kikötéssel vette fel Hódmezővásárhely, hogy a szegényektől semmit nem követelhet, a jobb módúaktól minden házhoz kijárásért 30 váltókrajcárt kérhetett Ettől kezdve mindig volt a városban orvos. 1812-ben nyílt meg az első, 1837-ben a második gyógyszertár. 1833-ban a vármegye épített egy kórházat, amelyet a megye székhellyel együtt elhelyeztek Vásárhelyről.

Több mint 150 évvel ezelőtt, 1859-ben Hódmezővásárhely önálló törvényhatósági város lett. Néhány évvel később, 1877-ben dr. Berger Ferenc városi orvos sürgette egy kórház megépítését. Végül 1859-ben egy bérelt raktárépületben nyitották meg Hódmezővásárhely első városi kórházát a mai Vöröskereszt u-ban / régen Kórház u. volt /. Ez azonban nagyon messze volt attól, amit ma kórháznak nevezhetünk. Elaggott dologképtelen emberek gyűjtőhelye volt. Betegségre és nemre való tekintet nélkül helyezték el őket az elmebetegekkel együtt. Közben 1875-ben önálló törvényhatósági város lett Hódmezővásárhely. Berger Ferenc városi orvos sürgetni kezdte a kórház elköltöztetését. A sürgetés hatására 1880-ban átköltöztették a kórházat a Serház térre, az uradalmi épület északi részébe, ahol 4 szoba állt rendelkezésre.

dr. Imre József, aki 1851-ben Hódmezővásárhelyen született, 1879-ben került ismét vissza városunkba, mint gyakorló orvos. A sebész, szülész, szemész képesítésű doktor 1885-ben két szobából önálló szemészeti osztályt állított fel. 1886-ban a főispán kórházi orvosnak nevezte ki. Olyan eredményeket ért el, hogy a korábban kialakított szemészeti osztály lett az alapja a későbbi szem, majd általános kórháznak. 1898-ban adták át a jelenlegi kórház területén az új Erzsébet Szemkórházat, amely 40 ággyal működött. Ettől az időponttól számítják a kórház alapítását.

Id. dr. Imre József szorgalmazta, hogy a Serház téri ispotály helyett épüljön egy általános kórház a jelenlegi helyen. 1905-ben kezdték meg a munkálatokat és 1911. október 1-én került átadásra 225 ággyal. Az új kórház igazgatója dr. Genersich Antal lett. 1909-ben id.dr. Imre Józsefet a Kolozsvári Egyetem professzorának nevezték ki.

 A kakasszéki intézet

A kakasszéki csonttébécés osztály létrehozását évekre terjedő vizsgálatok és tanulmányok előzték meg. Így népi tapasztalatok alapján, a tó vizében fürdetett gennyező sebek általában hamar gyógyultak. A csont TBC.s betegek a dr. Genersich Antal által vezetett sebészeti osztályon voltak ápolva. Lajttal hordatta be a tó vizét a kórházba, és a csonttébécés betegek felét, válogatás nélkül a vízben való fürdetéssel kezelte. A tóvíz terápia kétségtelenül igazolta tapasztalatainak helyességét.

1927-ben Genersich doktor egy 2000 ágyas, az országban egyedülálló intézmény felállítását kérelmezte a törvényhatósági közgyűlésnél. Néhány évvel korábban már elkezdődött a fürdőtelep kiépítése, elsősorban a Kakasszéki Fürdő Rt kebelén belül. 1929 nyarán a kórház kibérelte a Református Egyház üdülőjét, és 40 beteget helyeztek el benne. 1930 szeptemberében megérkezett a népjóléti miniszter 250 ezer pengőről szóló utalványa, ezzel is elismerve dr. Genersich Antal kísérletének pozitív eredményét. Az építéshez még szükséges összeget a kórház pénztárából megelőlegezték.

1932-ben már állt is a 100 ágyas szép épület, amely a kórház kihelyezett csont tuberkulózis osztályaként működött. A II. világháborúban a szanatórium megrongálódott, felszerelését kifosztották. Az épületet a kórház és a svájci Don Svisse Alapítvány rendbehozatta. A 110 ágyas osztályt a berendezéseken kívül az Alapítvány műtővel, röntgennel és műszerekkel is ellátta.1948-ban dr. Riskó Tibor tüdőgyógyász, ortopéd, sebész szakorvos irányításával megkezdhette a munkáját. dr. Riskó Tíbor főorvost 1953-ban kinevezték az Országos Rehabilitációs Intézet igazgatójának és helyette dr. Kovács Pál pulmanológus, reumatológus és fizioterápiás szakorvost nevezték ki az osztály élére.

A kútvölgyi szanatórium

Hódmezővásárhely törvényhatósága 1902-ben elhatározta egy Szanatóriumi Egyesület létrehozását. Az Egyesület, Kútvölgyön adományozott több mint 10 holdnyi erdőparkban 1910. január 1-én megnyitotta a TBC-s betegek 24 ágyas NÉPSZANATÓRIUMÁT. Az 1914-es világháború megbénította a szanatórium munkáját. Az intézmény továbbra is a Szanatóriumi Egyesület tulajdonába maradt. 1949-ben az Egyesület felbomlott, és a szanatórium a városhoz került.

A város az épületeket rendbe hozatta és a két háború között 120 ágyat helyezett el bennük, és mint a Városi Kórház kihelyezett TBC-s belosztálya volt üzemeltetve. Spuller Róza / Bereczk Péter gyógyszerész felesége, szül:1863. június 10. Torontál megyei Nagykikinda, 1884-ben Vásárhelyre jött férjhez./ egy hatágyas kórtermet rendezett be saját költségén még az Egyesületi időszakban. Spuller Róza műkedvelő előadásokat szervezett a népkerti Faszínházban, amelyekben maga is szerepelt / "Nagymama" és a "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát" c. darabokban főszerepeket játszott / A bevételekből támogatta a Vörös Kereszt Egyesületet / melynek elnöke volt./

Visszatérve a SZANATÓRIUMHOZ, 1970-es években a TBC felszámolása után a Kárház kihelyezett TBC-s belosztályát megszüntetik. és a szociális gondozást vette át és megyei vonzáskőrrel értelmi fogyatékosok gondozását látta el. A legutóbbi információ szerint komoly gondok merültek fel az épületek állapotával kapcsolatban.

Harmat Péter

Felhasznált forrás:

• Kirilla Béla: A hódmezővásárhelyi Erzsébet Kórház-Rendelőintézet centenáriumi emlékkönyve 1898-1998. Hódmezővásárhely, 1998. Erzsébet Kórház-Rendelőintézet, Verzál Nyomda. Hivatkozás: itt.
  

***

Harmat Árpád írása

A Nagy András János kút átadásának 130. évfordulója okán, talán érdekes lehet a névadónak - városunk kiemelkedő alakjának - közelebbi megismerése. Amellett úgy érzem, egy igazi vásárhelyinek illik ismernie Nagy András János nevét és életútját.

Nagy András János tipikus alföldi jobbágycsalád gyermekeként született városunkban, 1812 őszén. Gimnáziumot végzett (mely már kevésbé mondható tipikusnak a jobbágyokat tekintve), majd a Károlyi grófok birtokain gazdálkodott. Az 1848/49 -es szabadságharcban is küzdött lovas nemzetőrként a Bácskában (századosi rendfokozatig jutott). Bár saját gyermeke nem született, örökbefogadott egy kisfiút és egy kislányt. Később felszabadult a jobbágysorból és felemelkedett a társadalmi ranglétrán.

- nagy méretű földeket vett bérbe, melyeknek később tulajdonosa is lett, miközben korszerűsítette birtokain a gazdálkodást.
- évekig a tiszai halászat főbérlőjévé vált
- tagja lett a városi majd megyei törvényhatóságnak
- alapítója és igazgatósági tagja lett az első vásárhelyi takarékpénztárnak
- Mikszáth két anekdotát, Tornyai egy festmény készített róla
- a város református egyházközösségének egyik vezetője lett
- vagyonából ártézikutat fúratott 20 ezer forintos költséggel a Kálvin téren (ezért később Koronás Magyar Érdemkeresztet kapott)
- végrendeletében 187 hold földet adományozott a református egyháznak
- komoly összegekkel támogatta a népiskolák fejlesztését, a kórházak, szegényházak építését.
Az itt látható festményen Tornyai János örökítette meg. Lentebb pedig az általa szponzorált Nagy András János kút látható, a Kálvin téren:

 Harmat Árpád Péter